iakrif azub aktir

Egy nap furcsaságainak gyűjteménye: 1. Gyűjtöttem két vicces mozdulatot. (Az egyiket el tudom magyarázni. Hátrafelé kell menni anélkül, hogy a talpad elemelnéd a talajtól és a két lábfejed elmozdítanád egymástól.) 2. A furcsa mappában megint landolt egy screenshot a híradóból.  3. Eltöltöttem egy informatikai hullaházban három órát.  4. Csodálkoztam, hogy egy hét, egy napnak tűnik. (Gyanítom a hármas pont összefügg a négyessel.) 5. Telefonálás közben szaloncukrokon repülő malacokat rajzoltam és még sok hasonlót. 6. Ránéztem az egyetemi évek fotóira és hányingert kaptam: szó szerint. - Szorongástanfolyam megfelelési kényszerben szenvedőknek. - gondoltam.  7. Rájöttem, hogy ká versenyszelleme nemhogy nem lelkesít, hanem lehangol. Aki akar nevezzen be az egy életen átívelő "legyen mindenki jobb mindenkinél" rendezvénysorozatra! De nélkülem. - gondoltam. Cél szentesít! - mondják. Győzzön a legagresszívabb és emeljétek piedesztálra! Vaaagy leheeet hooogy: Ne...

- Áh - legyintett keserűen 'em'  - hazugság ez is! - mondta félhangosan és megint a piros X-et választotta. - Mémeket gyártanak. Mossák egymás agyát. Önprovokátorok, nézetdiktátorok! Az ilyen osztana meg inkább egy napi cukit. A műköröm után kettővel azonosul világpolitika témában. Odaírja, hogy mennyire érti, meg átérzi meg tudja. Mindezt egy - természetesen - budapesti fotelből. Mert onnan mindent olyan tisztán lehet látni. Én nem látom át mi folyik itt. Isten őriz, hogy ilyet állítsak. Azzal nagyon lebecsülném az ellenségeimet. Nem konkrétan az én ellenségeim. Tudod hogy értem.

Csobánka és Pilisvörösvár között van egy nagyon kanyargós út. Valaha makadám út volt és a városi legenda szerint rally útnak épült. Nem tudom, hogy ez igaz e, én régebbinek gondolnám, de az igaz, hogy rally-ztak rajta. A két település közötti szakasz majdnem teljesen lakatlan (leszámítva egy lovardát) és a közepén van egy csúnya hajtűkanyar.

medvecukor képű háttérképet lopók, üres fecsegésben kávédat kortyolók, mérgezett salakot könnyeden benyelők, értük lévő mosolyt szüntelen temetők!

Csak rövid ideig maradt egyedül. Hazug tavaszillat, hamis madárcsicsergés. Csalfa színvilág szűrődött be gondosan festett fényérzékelőin. Az istenekre emlékeznek így. Hazugsággal? Hamissággal? Csalfasággal? Igen. Az e pillanatban magányba kényszerült alak azonban festékkel keretezett látószervét használta emlékezésre.

Édesanyám emlékére Léptem, lépegettem. Lélegeztem a szakralitást. Nem volt benne tömjén, se kongó épület. A fák karcos kérge alatti Tiszta, hideg víz, Ködben ücsörgő pislákoló tűz, Lefagyasztott képpé alakuló patak volt. Kupola rajta a csend, s pillér a láthatatlan szavak.

A hely nevét vagy onnan kapta, hogy jobb sorsa érdemes emberek kerestek benne esti menedéket kikapcsolódás gyanánt vagy onnan, hogy falaiba, valaha méltóságteljesebb eseményeket kódoltak, mélyebb gondoktól dülledt szemű, erős alkarú őseink. Ez utóbbi esetben mi nem voltunk méltóak őseink terveihez.

Egy apró mozdulat és elrontod a képet. Ne ficánkolj! Látomás állomás! Megérkeztél. Lelkendező kezdet! Morzsaként hull veszted. Homályos, ingoványos, céltalan cérnaszálon vánszorgó tátongó távlat. Bábos márványos ábrázat. Könnyed köríven töröld le a könnyed!

Ismerős vagyok valahonnan. Nem keverem össze mással. Azonos vagyok, azzal a hason fekvésből szemlélődő hasonmással, fekete macit szorongató, logó kabátokból nyúlós közönséget gyártó, dimenzión túli társsal.

Faragtam magamnak arcot: Ál. Mögötte vívom a harcot. Kár. Hagytam magamon karcot Már. Sorjázva, pergetve a sarcot... Bár Színezve, mint szenny a kvarcot. Sár. meg pár átaludt Nyár más szájakban eltévedt édes Nyál és egy ködös szélben lobogó piros vagy talán mályvaszínű Sál

beetetve a zavaros. sáros lelke kezet mos. szájpadlásba drót akad, így jár aki ráharap s mielőtt meg-zabálja, kishal szája széttátva - boldog voltam - hápog - de elbaltáztam. s a halász szól: - látod? - nem mind arany ami fénylik s hogy fölülről csak jó jön tévhit!

Vajas kalácsról írtam s boldogságra gondoltam közben. Nem volt ez olyan nagyon régen. Ma pedig, ahogy Andival sütöttük a citromhéj és mazsola illatú csodát újra eszembe jutott a boldogság.

"Komoly leszek, most, éppen idején, Mert túlkomoly dolog kacagni ma, A bűnt élcelni vétekszámba mén, Megseprűz érte erkölcs s kritika." Byron

Kávéházi mocsok Csempehideg volt a szó. Pedig igyekezett eltitkolni, nehogy hőmintát vegyen róla bármelyik fül. De volt ott valaki, akinek érzékeny volt a vevőkészüléke az ilyesmire.

Megtanultam elviselni az ellenőrzést, elveszíteni az esélyt és újrakezdeni. Mindig van cifrább feladat és már azt is tudom, hogy az eredményeim kevésbé fontosak, mint az erényeim. Mindenhol ott vagyunk de sehol sem maradunk. Úgyhogy felemelem a tekintetem és bár úgy tűnik messzire nézek és hosszan tervezgetek, valójában befelé figyelve adom át magam egy röpke pillanat varázsának amiben tudom, hogy ott lapul egy színes és időtlen csörgősapka. Hazafelé tartok.

Egyszer volt, ahol előtte nem, egy magocska. A magocskából csírácska lett, abból pedig bokrocska. A bokrocska három virágot hozott, amiből három apró kislány ugrott elő. A harmadik akkor bukfencezett ki a szirmocskák közül, amikor mindenki mással volt elfoglalva. Az országban, ahol a bokrocska nőtt azon a napon hatalmas ünnepséget rendeztek. Ugyanis valamire nagyon szerettek volna emlékezni az ország lakói, de úgy látszott már elfelejtették, hogy pontosan mire is. Sötét idők jártak akkoriban is és úgy látszik azóta sem tudják mit szeretnének megünnepelni azon a napon, de egy valamiben biztosak, abban, hogy minden évben tűzcsóvákat küldenek az égre és abban gyönyörködnek. Furcsa szokás. Nemde? Ha becsukod a szemed, akkor pontosan olyan, mintha egy háború kellős közepén ücsörögnél. De térjünk vissza a bokrocska szirmaiból kipottyant harmadik kislányra. Szóval mindenki mással volt elfoglalva és így esett, hogy a kislány messze-messze gurult a bokrocskától. Gondolta felfedezi a világot....

Már egy hete betakarították a kukoricát. Etelka és Irén csendben ültek a félhomályos szoba szegletében és kosárba dobálták a távoli származású, sárga fogsorokat. Most nem az állatoknak szánták, hanem esti csemegének. A máskor hazug mesékben úszkáló, varázslatos folyamat elhúzódott és mocskos arcát mutogatta. A virágokká nyitott, csikorgó levelek mindegyike alatt, idegen rovarokat találtak. Soha életükben nem láttak még ilyeneket.

"Aznap szó sem lehetett a délutáni sétáról. Reggel még járkáltunk egy óra hosszat a kert kopár bokrai között, de délután..." négy óra tájban a hőmérő a maximumát súrolta, ezért a régi ház hűvösebb levegőjétől bágyadtan, odabent tettük elképzelt dolgainkat.

Megvacsoráztunk. Későre járt és megint úgy látszott nem történik semmi. Az asztal alatt kiszáradt morzsaként hevert néhány tudomány.  Lenéztem őket.

- Mindenség térkép van? - kérdezte hunyorogva. - Milyen térkép? - kérdezett vissza, mintha nem értette volna. Időt akart nyerni.

Sétálok az erdőben. Derékig ér az aljnövényzet. Kezemet karba teszem; Sok a kullancs. Sétálok az erdőben. Derékba tört a két kezem. Mit megtehetnék, nem teszem. Sok a kullancs.

szűkülő remény-gyáramból szalag mellől kémlelek: mohás a föld a kertben, az égen ritkás kis fényjelek. selejt, - gondolom magamról- ki sorjások közt ténfereg.

Egy állandósult gondolat, mardossa a torkomat, mint az idei tavasz - általa - lassúlni látszik az ébredésre váró akarat.

Egy beprogramozott, időzített bomba voltam álmomban. Legalábbis ezt hányta szememre egy nyáltól fröcsögő, tévéműsorvezető.

Azonnal ingyen szeretnék, kezembe óvó ereklyét.

Három bénúlt, bamba délután, Karöltve baktat át a homályos szobán. Barna sár nyakukban a tétlenség Alattuk a múlt préselt bélyegféleség.

- Hazudjuk tisztának! - gondolta magában s reggelre eltakart minden feketét. Mi: Hugi egy mókus meg én elhittük.

feltörhetetlen pecsét voltam ma, titkokat rejtő önállósult magma, gyertyalángnál olvasztott, bordó anyag, árulkodó ujjbegyem sötét lakkba ragadt.

Ostoba sorsom megtalálásának története, fejcsóválással kísért lépteim árnyékába bújva élt. A sorok idősebbek, mint én magam. Eredetük a ködös homályba vész. Remélhetem csak, hogy lesz oly derék kutató, ki bátorságban messze előttem jár, s egykoron majd fény derít e zavaros rejtélyre.

Mélyen a földkéreg alatt Zorholut kutyái kiszimatolták a lány lábainak késői nyomát. Vonyítani kezdtek. Zorholut abbahagyta az üst kavarását és felemelte tekintetét. - Komolyan mondom, ha még egyszer összezavarom ezt a löttyöt miatta, vascipőben fog majd hajnalban táncikálni. Egyetlen jó tervet nem sikerült kifőznöm az elmúlt két hétben. Mi a fészkes fene bújt ebbe a beteg nőszemélybe, hogy mindig ilyenkor akar belőlem hülyét csinálni. - mondta tök fáradtan, nehéz, zacskós szemeit összehúzva.

- Hova? Te teljesen idióta vagy. Az totál Kelet-Magyarország. Dehogy megyek. Annak már több, mint húsz éve. Sosem fog megismétlődni, érted? Lépj tovább! Ennyi. Mondtam, hogy nem. Érted Csongor? Nem és kész. Figyelj, nekem most le kell tennem. Bocs, de nem. Szia!

Húsba markoló téma lengi be a belvárosi garzon - nem véletlenül - puritán konyhácskáját. Itt semmi sem véletlen. A kávé hideg, a hamutálban apró dombocska üvölti, ez a téma mindennél fontosabb. A konyhakő ötvenkét éve változatlan, de a sokat mosott padlót három hónapja hanyagolják.

Elek Pista bácsi hajnali négy órakor kelt. Bőven - ő így mondta bővségesen - napfelkelte előtt, s kipakolta portékáját a szürke, külvárosi piacon. Luc méterét ezerért, ezüst méterét kétezerért és normandiait hatezerért.

Stefán minden áldott reggel páros, zárt lábakkal ébredt. Karjai, mint két egyenesre gyalult deszka párhuzamosan igazodtak gerincvonalához. Lábait szorosan egymás mellé helyezett zöld papucsaiba helyezte. Mert felkelt.

A rendszer csápjai kegyetlenül folytogatták. Látta, hogy egyszerű, silány áru. Adták vették. Adat volt. Haszontalan adat. Rossz adózó, rossz fogyasztó, nem agilis, nem fiatal, nő. Öregedett. Ezt onnan tudta, hogy adatai alapján egyre többször hívták fel telefonon ingyenes egészségügyi vizsgálatokat ajánlgatva.

szorongó esztétika, reneszánsz páros-aszkétika. hipnotikus illúzionizmus, aktívan lüktet a gusztus, de rohadtul frusztrál engem az a titkos alkimizmus.

Felcsapódó felhősírás válik újra és újra önmagává. Körforgását porított tejszerű párával takarja. Ködlámpa erre a folyton életlen világra. Édes mosolyodra gondolok s talán nem sodror el az a másik, fényesebb és sokkal drágább lámpa.

És ízzad  a főben a semmi szilánkot,   Szép csöndben a vágyban akadna erő,  Nem bánod azonban a régi irányod?  Vált óarannyá ez a légi erő.  És hiú ízekre zabál - ugyan buján -   S égve eszi így az elmném hirtelen,  De ízem ővé s arra kötve se ül rá,  A hétezer vágynemű édes veret.

(Sok van mi csodálatos.) Lefele növesztett fejet egy szellem, lába közt önbódúlt értelme lóg, s nézd míg tükörbe élvez ez a "jellem" pokolnak koccan egy királyi orr.

hétköznapi origami, kénköves a szátok, mosolyogtok kettőt amíg becsomagolj-átok

Nem gondolkoztak sokat. Úgy általában sem, de ma végképp nem. Elindultak a szokott helyre, hogy gyilkos ösztöneik kiélése helyett, - annak mímelése közben inkább - iszogassanak.

Akusztikus hegy szóló Figyelem figyelem! Megérkeztek a hősevők! Vesznek vagányt, visznek mindenféle lombot, rafinált lovakat és a rosszarcú látókat! éjs a rosszarcú lájtókat ossz arcul látókat lágy tókat lágy ólat Figyelem figyelem! Megérkeztek a hősevők...

Zárórára tett lakatot a villanyoltás, aztán gondosan betakarta egy apró gyertyakoppintóval. - Alszol már? - kérdezte halkan a sötétség.

kecsapos nyálam a sárban egy tálon hajtómat látom a kanyart levágom eseményt vélek egy tehenes légyen keserű kékes vészterhes fényben

Szóval - így kezdeném szóban mosolyognék közben sokat - nem - mondóan - új barátra leltem lefekvésem előtt párnára a fejem s ő szó nélkül szembe jött. Semminek hívom, mert soha nem is láttam csak árnyéka vetült az üres falra lágyan.

egy nyirkosabb, tágasabb, másvilági kertben, plazma fából készült, kék keretre leltem. ide hordom titkos, lábujjhegyes álmom, szétmállásra ítélt, félhalott világom.

a bal sarkánál megrepedt egy aprócska, rothadásra vetemedett képkeret. kicsordult a tartalom, valóra hívta ez a keretcsorbulós alkalom. sötétben úszik a táj, körös-körül olajos démonsereg áll.

vadul rabol a woodoo bagoly. sasol, neszel míg semmi leszel. fűben lapul az eredet, triplát fordul agy-kereked.

este Holdról integetsz, emeled a kezemet, aztán lesz, hogy végleg elmész, esküdtél, hogy vissza nem térsz, engem itt hagysz s szerteszórnak, sűrű gazként kigazolnak, vagy búza leszek s meglátod burkod sose találod. - folytatta az anyag önsirató énekét. Szellemének vázolta, a körforgás keserves kényszerét.

tetten ért két fényalakban, érzelmekben úszó habban, pár szem apró csillogása, fekete táncba hívó násza, száz sarokban álló mása, ujjbegyemnek zsibbadása, jelző fénye sötétségnek, bársony abrosz terítőnek, édes, mézes, vödrös öble, fülzúgásba öltött fője, fehér arca, arcom fogja, szerem mérgét mélyre oltja, félénk kezem vérző őre, szemem lelkem fény felszedője. - szólt az anyag, mikor egy este, magában rejtve szellemét lelte.