Ugrás a fő tartalomra

Horgászok

Nem gondolkoztak sokat. Úgy általában sem, de ma végképp nem. Elindultak a szokott helyre, hogy gyilkos ösztöneik kiélése helyett, - annak mímelése közben inkább - iszogassanak.

A víz fekete volt, s az áldozatok ma messze elkerülték őket. Kit érdekel? Ma már ez nem létkérdés.
A nádas meg-meg mozdult, de őket ez egyáltalán nem nyugtalanította. Pedig volt abban a hangban valami földöntúli.
Egyszer egyikük, aztán másikuk húzta meg az üveget és nagyot kortyolt.
Csak a nád suhogott egyre közelebb, csak a kortyok szaporították egymást. A botok mozdulatlanul hevertek mellettük. Egy árva szó nem hagyta el a szájukat. Az egyetlen hang - a nádsuhogás szelíd társa - a kortyolás utáni kilégzés volt.
Szavakra nem fecsérelték a drága időt. Beszélgetni? Minek? Harminc év alatt mindent elmondtak már egymásnak, amit csak lehet. Vagy mégsem?
A Holdat eltakarta a Föld, a csillagokat bámulták hát. Nem volt más szemnek való.
Még egy korty és még negyed óra csillagfénybambulás után végre az egyikük határozottan megszólalt:
- EEEh hát minden el alalkú!

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Mínusz én világ

Ha nem lennék nem lenne bátorságom,
Betűkből összehordott ágas-bogasságom.
Nem sírnál - ha nem lennék - értem
S én nem bánnám - de ezt most nem értem.
A jelenhez képest lenne csak hiány.
Naptól takart részem alatt nem lenne árny,
S egy kismadár eggyel kevesebbet szólna,
Nem lépnék előre, így sima maradna egy őszi tócsa.

Persze csak ha nem mennél arra,
Valami hiány érzéstől némán hajtva.
Fejedet lógatva néznéd a tócsát ott lennt
S belelépnél, hogy azt a furcsa ürességet
- amiben épp magadat nézed -
szétkend.


Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…