Ahogy sétáltam a gondosan, mégis teljesen szakszerűtlenül összerakott túl keskeny kerti ösvényen arra a napra gondoltam, amikor először került elém az ügy, ami végül ide vezetett. Teológus unokatestvérem hívta fel rá a figyelmemet. De nem úgy, hogy mesélt valamiről. Az ügy annyira hátborzongató volt és számára is homályos, hogy jobbnak látta, ha én magam derítem föl, így elvitt magával egy bizarr eseményre. Nem akartam megsérteni elutasításommal, de az esemény vallásos háttere miatt igen erősen taszított. Ma már tudom, hogy kétségbeesésében egyetlen lehetőségként az ő Istenének eszközét látta bennem, s ha csődöt mondok e téren hitevesztett emberként kell leélnie az életét. Az a nap azonban az én életemet sem hagyta érintetlenül. Hivatásomból adódóan, számtalan feltárt és feltárás nélküli mégis lezárt akta sora állt az én Istenem és köztem. Már régen nem láttam őt. Azon az estén ott álltam unokatestvérem jobb oldalán egy épületben, aminek eredeti funkciója talán iskola lehetet