Ugrás a fő tartalomra

Kávé

Ahogy sétáltam a gondosan, mégis teljesen szakszerűtlenül összerakott túl keskeny kerti ösvényen arra a napra gondoltam, amikor először került elém az ügy, ami végül ide vezetett.  Teológus unokatestvérem hívta fel rá a figyelmemet. De nem úgy, hogy mesélt valamiről. Az ügy annyira hátborzongató volt és számára is homályos, hogy jobbnak látta, ha én magam derítem föl, így elvitt magával egy bizarr eseményre. Nem akartam megsérteni elutasításommal, de az esemény vallásos háttere miatt igen erősen taszított.
Ma már tudom, hogy kétségbeesésében egyetlen lehetőségként az ő Istenének eszközét látta bennem, s ha csődöt mondok e téren hitevesztett emberként kell leélnie az életét. 
Az a nap azonban az én életemet sem hagyta érintetlenül. Hivatásomból adódóan, számtalan feltárt és feltárás nélküli mégis lezárt akta sora állt az én Istenem és köztem. Már régen nem láttam őt. 
Azon az estén ott álltam unokatestvérem jobb oldalán egy épületben, aminek eredeti funkciója talán iskola lehetett. A burkolat mintázatát elemezve egyetlen szó állt kongó tisztasággal a fejembe: intézmény.  De ki gondolná, hogy egy iskolának ilyen folyosórendszer húzódik az alagsorában és lejjebb.
Kérdezni nem sok lehetőségem volt, mert a széles folyosókon lassú tömeg hömpölygött egy irányba. Csendben a padlóra szegezett tekintettel haladtak. Talán ezért kezdtem el én is a padlót elemezni.
Unokatestvéremmel egy fordulóban álltunk és néztük ezt a zarándokpatakot.
Ekkor halk sustorgás közben a tömeg szétnyílt és utat adott három alaknak. Mindhárom nő hosszú zárt fekete ruhát viselt és a fejük teljesen le volt fátyolozva. De nem holmi áttetsző és fátyolnak valóban alkalmas anyaggal, hanem vastag gazdagon hímzett fehér vászonnal. A középső alak fejtakarója sokkal díszesebb, színes hímzést kapott, mint a két szélsőé. Ők úgy haladtak, mint akik százezerszer megtették már ezt az utat így szemeiknek semmi szüksége előregondolni az irányt. Nagy tisztelet övezte a furcsa hármast.
Itt tettem fel első kérdéseimet bal oldalamon undorral ácsorgó unokatestvéremnek. Megkérdeztem kik ezek és hova mennek, miközben akaratlanul követnem kellett a három rémisztő mégis magával ragadó alakot. 
A válaszokat először fenntartással kezeltem, de mentségemre legyen mondva, hogy ép elméjű ember az ilyen borzalmakat azonnal hárítja. 
Az egyház - aki ezt az intézményt igazgatja - felkutatja az anyákat és akiket megtalálnak, azok cellát, védelmet és ezáltal egy új életet kapnak. Az ügy szörnyűség és bonyolultság párosa, mivel az egyház tagjai között unokatestvérem véleménye szerint bűnösök is vannak. Itt vége szakadt a beszélgetésünknek, mert sustorgásunk közben, a három említett nő mögött lemaradva megérkeztünk. Egy szakrálisnak egyáltalán nem mondható, inkább szertár jellegű teremben egy első látásra hétköznapinak mondható, szentségekkel megpakolt oltár állott. A három nő letérdelt és a vászon alól alig hallható nyöszörgős beszédszerűség hallatszott az üres csöndben. 
Hivatásomhoz mérten a tárgyak aprólékos elemzésébe fogtam. Az oltáron egy triptichon állt, bal képének alsó sarkában, alig látható méretű halmok alatt apró zöld emberi tetemek képe szőtte át egymást. A középen elhelyezett, aranyra festett faszobor egy számomra ismeretlen szentet ábrázolt, aki ugyan az égre emelte tekintetét, de barokkos légiességében mégis durván taposott el bal lábával egy cseppnyi csontvázakból álló csoportot. 
Megfordultam és elindultam szembe a tömeggel, majd az első leágazási lehetőségnél balra fordultam.
Unokatestvérem mögöttem állt és várakozóan nézett rám. Nem tudtam megszólalni. 
- Évi százezrekre becslik az áldozatok számát. - mondta.
A levegő fullasztóvá vált számomra így szédülten kóvályogtam tovább a most már labirintusnak tűnő és azóta földalattira váltott intézményben. 
A következő sarok után apró cellák sorakoztak, ahol nők százai élték életüket, fény és anélkül, hogy bármikor is elhagyhatták volna az intézményt.
Most sétálok ebben a kertnek nem nevezhető gyepesített valaha volt szántóföldön, magam mögött tudva az ügy teljes felgöngyölített hátterét végre a forráshoz közeledek és arra a napra gondolok. Erősítenem kell magamban a beszélgetések tartalmát ezekkel a nőkkel, mert ölni jöttem. Képessé kell tennem magam, hogy szabályos keretek között tudjak végezni egy démonnal. Higgadtnak kell maradnom egy szörnnyel szemben, különben félő, hogy kicsúszik a kezeim közül.  
Lassan sétálok, tudva mindenről és mégis bárgyú mosolyt vagyok képes erőltetni az arcomra. Az ember nagyon sok érzelmet képes elkendőzni egy mosollyal. Talán a három nőnek azért volt szüksége fátyolra, mert ők már nem képesek eszközök nélkül elkendőzni a borzalmakat amiket átéltek.
Közben haladok az összetákolt járdaszerűségen és mégis őket látom magam előtt. A területen dolgoznak. Ketten fákat metszenek egy csapat egy épület tetején a cserepeket cseréli ki éppen. A többit fel sem mérem dologban csak számban igyekszem listázni.  Minden egyes munkás egyben egy beteg szekta tagja és mind egytől-egyig nő. Szemükben gyanú és elszántság tükröződik.
Közeledek a központhoz. Az épület még nincs teljesen kész. Organikus kupolaszerűség, aminek külső falát többen tapasztják. Szerves, puha fénylő anyag, zsír és szövetek egyvelege, ami megszáradván keményre áttetszőre és borostyánszerűre vált. Gyönyörű mégis undorító. A szaga leírhatatlan. 
Ahogy be akarok lépni az épületbe elém áll egy markáns női figura. Mucha női alkarjait vélem felfedezni feltűrt ingujja alatt.
- Ez egy szentély, - mondja - fegyverrel nem lehet belépni. - és lázas motozásba kezd. Erre a jelenetsorra számítottam, így két fegyverrel érkeztem az egyiket elrejtettem a másikat a jól megszokott helyre tettem. Nyomozó vagyok. Fegyver nélkül gyanúsabb lennék, mintha egy tankkal érkezek.
- Természetesen. - mondom és miközben hagyom, hogy elvegye töltetlen pisztolyomat felületes csevegésbe folyok vele, mint aki semmit sem tud.
- Tudja engem hivatalból küldtek ide. Csak pár kérdést kell feltennem a házigazdának és már megyek is. Biztosíthatom, hogy semmi kellemetlenség nem érheti. Rutineljárás. Látja egyedül érkeztem és biztos vagyok benne, hogy igazolni tudja hollétét. - mondom negédesen.
Az alkarban gazdag nő fintorra húzza a száját és zsebre dugja töltetlen pisztolyomat. - Ha végzett megkapja a kapunál. - mondja.
- Igenis. - válaszolom és bokáimat összekoppintva tisztelgő kéztartással vicces félkegyelmű alaknak tettetem magam. 
Ezután csigaalakzatban haladok a közvetetten is és közvetlenül is ezer ártatlan lény gyilkosának irányába. Nem tudok emberként gondolni rá. Az elrejtett aprócska pisztolyomat elő kellene szednem a cipőm sarkából és áttornásznom a ballonkabátom zsebébe. Majd egy körrel beljebb - gondolom - itt még talán átsejlik a tapasztók számára az árnyékom. Természetesen eszem ágában sincs őt magammal vinni és kitenni a társadalmat egy gyenge lábakon álló demokráciát kapcsolati tőkelépcsőkön percek alatt megkerülő beteg elmének. Provokálni jöttem. Megszorongatni kínos kérdésekkel, hogy erősnek érezvén magát nekem támadjon. Önvédelemre hajtok. Egy az egyre, aminek én teszek pontot a végére. 
A kupola középpontja egy nagyobb szoba méretűre terebélyesedik és ott áll előttem a hónapok óta hajtott eredet. A szobában nincsenek emberi javak felhalmozva csak furcsa funkciójú tárgycsoportok. Abból is csak néhány igen magas szintű művészi munka.
Érkezésemről pontos tudása volt mégis egy rituálé végére csöppenek. Egyedül van és láthatóan három apró tárgyat tisztogat körkörös mozdulatokkal és monoton halk kántálással nyomatékosítja őrületét. 
Belépnék, de a levegő mintha plazmaszerűre váltana a csigaház közepén így a megmagyarázhatatlan erőfal szélére kényszerülök. Továbbjátszva a félkegyelmű vicces figurát közbevágok: - Varázsló Úr feltehetek néhány kérdést?
Erre ő megfordul és változatlan hangnemben folytatva idegen nyelvű versikéjét lassan megindul irányomban.
- Hol volt április tizenkettedikén este tizenegy és fél egy között? - folytatom a noteszembe bambulva.
- Jónapot nyomozó úr! Természetesen, mint ahogy már a telefonba is említettem itt voltam. - válaszolja hamis emberséget erőltetve magára.
Nem tudok belépni ebbe a térbe, de ezt ő pontosan tudja így nem hív be és nem kínál kávéval, amit nem is tudom honnan szedne elő, de nekem most furcsa módon nagyon jól esne. Egy másodperccel ezelőtt csak a gyilkolásra tudtam gondolni. Arra, hogy végzek ezzel az önmagát egyházfőnek gondoló egyszemélyes mészárszékkel és véget vetek egy őrült szekta beteg hétköznapjainak. Akár az életem árán is hajlandó vagyok erre.  
Most meg egy illatos, friss kávéra vágyok? Valami nem stimmel velem. Lehet, hogy ügyes manipulációjának rabja vagyok? Vajon milyen módszert alkalmazott rajtam ez a pszichopata? Nem találom a választ.
- Ébresztő! Kész a kávé! - mondja egy hang és elszánt igazságosztó énem ellenségemmel, a tapasztókkal, a szerves kupolás csigaházzal és a terméketlen kerttel együtt lassan szétfoszlani látszik virágillatú párnám négy csücske között. 

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Mínusz én világ

Ha nem lennék nem lenne bátorságom,
Betűkből összehordott ágas-bogasságom.
Nem sírnál - ha nem lennék - értem
S én nem bánnám - de ezt most nem értem.
A jelenhez képest lenne csak hiány.
Naptól takart részem alatt nem lenne árny,
S egy kismadár eggyel kevesebbet szólna,
Nem lépnék előre, így sima maradna egy őszi tócsa.

Persze csak ha nem mennél arra,
Valami hiány érzéstől némán hajtva.
Fejedet lógatva néznéd a tócsát ott lennt
S belelépnél, hogy azt a furcsa ürességet
- amiben épp magadat nézed -
szétkend.


Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…