Ugrás a fő tartalomra

Friedrich Sebastian Vallone

Ostoba sorsom megtalálásának története, fejcsóválással kísért lépteim árnyékába bújva élt. A sorok idősebbek, mint én magam. Eredetük a ködös homályba vész. Remélhetem csak, hogy lesz oly derék kutató, ki bátorságban messze előttem jár, s egykoron majd fény derít e zavaros rejtélyre.
Családom ősi iratai hasznos és csodálatos könyvek között tipródtak. Számukra nem készült bőrkötés, keményfedél vagy bordó, bársony borító. Az iratok a könyvek között és nagy részük a könyvek mögött pihentek. Pihentek volna, ha elődeim szórakozás gyanánt nem habzsolták volna oly gyakran az irodalmat. Egy-egy könyv előre vagy hátra csúsztatása az iratok felsebzésével s szerencsétlenebb napokon csonkolásával járt.
Szomorú aggodalommal töltött el, hogy így rosszabb állapotba kerültek, mintha egy ezred moly masírozott volna át rajtuk, útjukat únos-úntalan betű uzsonnázással megszakítva.
Elhatároztam véget vetek a pusztulásnak s új életre keltem, számomra oly fontos múltam írásos hagyatékát. A könyvtárszoba ablakoktól legtávolabb eső részében terveztem felszabadítani egy a földtől a plafonig érő markáns könyvespolcot az iratok számára. Ez a polc gyermekkorom legrémísztőbb alakja volt, így lehetőségem nyílt végre leszámolni hossszú uralkodásával elmém sötét része fölött. Fekete, fényes fából, egy darabból faragott remekmű. De micsoda fa lehetett az, melyből olyan könyvespolcot lehetett faragni, mellyen harminckét sorban sorakoznak a könyvek! Minden sor elején egy üvöltő bikafej tartotta távol a könyvek gerincének olvasásától a gyengébb idegzetűeket. Olyanokat, amilyen én is voltam. Aztán minden sor végén egy csukott szemű bagoly ült. Ezek kevésbé voltak ijesztőek, de mesteri faragójuk nyílvánvaló célja csakis az lehetett, hogy a néző ügyet sem vetve a könyvekre elmerüljön a madár apró részletei között. Minden faragvány egyedi darab volt. Egyedi, apró szimbólumokkal ellátott rejtvény.
Egy tavaszi reggelen nekiláttam a rém felszámolásának. Már hónapok óta terveztem a kíméletlen akciót. Úgy csodáltam ezt a bútordarabot, mint ahogy egy pusztító tornádót csodálhat az ember.
A megsemmisítés csak a félelem tényére vonatkozott és nem magára a tárgyra, ha ugyan tárgy volt egyáltalán. Sosem bántottam volna egy ilyen remekművet és megválni sem állt szándékomban tőle. Úgy gondoltam, ha lepakolom, megtisztogatom, majd kifényesítem félelmem örökre elszáll. Vagy talán inkább úgy gondoltam, a démoni teremtmény hosszas simogatásomtól megszelídül. Aztán méltó helye lesz családi irataimnak és majd másokat tart távol esetleges csonkolásuktól.
Ezen a reggelen beléptem a könyvtárszobába és széthúztam a poros függönyöket. Az épület tájolásának köszönhetően a könyvtár egész álló nap fényben úszott. Hosszú, porkásás, gyenge napsugarak jelentek meg az ódon térben, barátságos melegséggel töltve meg az apró zugokat. Az apró zugokat, egyetlen kivételével. Félelmem tárgyától még a fény is félrehúzódott. Ott állt a félhomályos sarokban és úgy éreztem nevetett rajtam. Hogyan is tudnám megtakarítani a sötétben álló idomokat?
Már nem voltam gyerek, hogy ennyitől feladjam azt, amire ennyi évet vártam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megkértem a komornyikot hívjon be két markos legényt és a hallból hozzák át a nagy tükröt. Így is lett. Addig irányítgattam őket, míg sikerült a tükröt olyan szögbe állítaniuk, hogy az magába szívva a fényt, rettegett démonomra hányja. Ettől a monstrum nemhogy barátságosabb lett, hanem kirajzolódván részletei olyan hatást árasztott magából, hogy a két tükörhordó hátrahökölt, majd sietősen távozott. Mikor utánuk néztem az ajtóban megpillantottam az öreg komornyikot, aki mélységes nyugalommal állt.
- Igen? - kérdeztem - Mire vár tapsra? Elmehet. - mondtam.
- "Nem száll rám fény a holdnak szántak, belsőmből éjszaka holtak szállnak." - mondta a komornyik.
- Mondta a komornyik. - motyogtam félhangosan.
 Zúgott a fejem.
 Ez a mondat már sokkal inkább valami volt ahhoz, hogy felhagyjak a tervemmel. Kisiettem az erkélyre levegőért. Szédülve néztem hol a kék eget, hol a szökőkutat. Aztán leültem és rágyújtottam. Egy veréb szállt le az asztal szélére. Nála volt a levegő. Kis lábaival ugrabugrálva nyugtatót és mély lélegzetet hozott. Nem is maradt tovább. Nyílvánvalóan csak azért jött, hogy megmentsen a szívinfarktustól. Mosolyogva intettem neki és hangosan megköszöntem az elsősegélyt. A kertész fel és ugyanakkor háborodottnak nézett.
Becsuktam a szemem és bal kezemmel mellkas tájékon összehúztam zakóm szétnyíló lepkeszárnyait. Hagytam, hogy a korai napsütés kitisztítsa fejem. Így is lett. Miután elnyomtam cigarettámat minden bátorságomat összeszedve beléptem a könyvtárszobába.
- Áruló! Nem átallod uradat, aki otthont ad számodra kizavarni saját házából? - üvöltöttem egy polcnak.
Odaléptem elé és felpofoztam az egyik tátott szájú bikát. A polc finoman megremegett és a fejemre esett egy könyv.
A könyvekkel, akiknek együtt kellett élniük ezzel a démoni bölcsővel eddig nem foglalkoztam. Messziről láttam, hogy kisebb nagyobb méretű de azonos aranykötésű darabok voltak. A fejemre esett példány után hajoltam. Fejjel lefelé esett a padlóra, így nem láthattam a címét. Azok közé az olvasók közé tartozom, akik az utolsó oldalt olvassák el először. Így tettem most is. Felcsaptam hát az utolsó oldalt. Az első mondat így hangzott: "Egy tavaszi reggelen nekiláttam a rém felszámolásának."
Először nem fogtam gyanút, de pár mondattal később már pontosan tudtam, hogy ezer kisveréb sem menthet meg megpecsételődött sorsomtól.

(a névegyezés merő véletlen vagy a sors vagy a polc keze)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae