Egy sóhajtásnyi vágyba kapott a szikra, mikor "nagyláng" lett én már tudtam, hogy mindent felemészt. De hiába dobáltam azt "a mindent" a közös lángra, ha közben, a melegben ernyedten pihentél. Az én édes álmomat nem őrizte senki. Elfáradtam. Legyengített az emberi tél. "Meg hát" meg is untam a tüzet egyedül rakni nem érdekelt többet a fagyos ébredés. Hideg van - igen jól érzed - kívül és belül. A kályhát este robbantottam szét. Nem kellett volna egyedül hagyni, hogy kormos legyen rajtam minden, ami szép. Keress egy másik kályhát drágám, dobd rá amid csak van -s az nem kevés! Addig én elmegyek aludni, s hagyom had álmodjon az a másik rólam egy hosszú, szenvedélyes regényt.