Gyönyörű volt a reggel. Bokros, fás és sárga meg rózsaszín. Egy tegnaputáni vágyban és hársfatealázban vártam, vártam rád. Üzenni már nem akartam semmit. Ismered az egyetlen szót, ami mindent, mindent, mindent felülír. Mint ez a hajnali némaság. A madaras mondókák nélküli, cifrátlan, igaz, egyszerű valóság. Nejlonzacskót kerestem, hogy gyűrött érzéseim belepakoljam pár viszonzatlan, átlátszó kupacba. Kiszórtam a gondolatmorzsákat ide, ide, ide, ide ebbe a világító dobozba. S az üres szatyor tele lett anyagtalan tartalmam legjavával. Fiókba tettem, hogy célba ne érjen soha, soha, soha, soha, soha.