Úgy úsztak a semmiben a gondolatok, mintha édes tavacskában lennének áttetsző növények. Összeverődtek, hajladoztak, simogatták egymást ahol csak érték. Szabadulni próbáltam tőlük, de megigéztek. Hogy Szél voltam e vagy tó alatti Föld vagy maga az édes Víz, nem tudom. Őket eleinte lágy hullámok táncoltatták, s kézen fogva húztak magukba. Lett belőlünk fodros szélű örvény. Számba tódultak. Forró gejzírként végeztek volna azzal, aki bátran elé áll, de én magamba temettem mindent - a bátrak hiányában. Lehet, hogy én voltam a Tűz. Kezemet zsibbasztották, írni nem tudtam. Aztán egy napon ez a forróság légzésemben talált szabad utat. Hagytam. Ha ellenkezek belehalok. Azóta nagyon halkan lélegzem. Úgy, hogy senki se hallja. A tavon mára erdő, az erdőn kettő lepke szende suttogása minden tudománya elrejtve előled. Féltve, őrizve, szeretve esdeklek: Tanulj meg olvasni a néma csendből, délutáni utolsó szemcsillogásból!