Ugrás a fő tartalomra

A szennyeskosár

Azon az estén négy centiméter, csillogó hó borult a tájra. Ez a négy centiméter volt idén az első megkésett havacska, ami koránt sem volt elegendő egy egységes hótakarónak. Itt ott kilógott belőle a helyi mindenség. A csillogás a fagypont alá süllyedt hőmérséklet elegáns mutatója volt. 

Bon az előző ténytől boldogan, egy kicsit későbbi erdei sétát tervezgetve lépett a frissen épült ház hálószobájába, hogy összeszedje a szennyest és bedobja a mosógépbe az első mosást. Megy az a gép magától is míg ő határozottabban életre kel. A házban mindenfelé kinyitogatott dobozok, egy fél élet kincseit mutogatták. A hálószoba sötétlila ágytakaró volt a nappalok fölött. Pár pillanattal ezelőtt tompán hullámzott ki alóla a valóság két szűrője, hogy mielőtt bármit is leszűrnének fogat mossanak és kávézzanak egyet.  De a sors a szűrők beindulását ma egészen máshogy tervezte. Éppen ezért Bon először illúziónak vélte a látottakat.
A négy méteres, impozáns magasságot tartó baloldali fal enyhén mozogni látszott. A frissen festett fal közepe egészen addig domborodott, amíg az alatta indokolatlan mennyiségben tocsogó, csurgós, kenyérszínű purhab előbukkant és megindult a kincsek irányába. 
- Leroy! Leroy! - üvöltött Bon fél életének társa után, aki a friss konyhában, unott kedélyességgel készítette kettejük kávéját. 
- A fal! Dől a fal! - üvöltötte Bon, akinek agyában fokozatosan rajzolódott ki a kép, hogy az amit lát egy dominósor első eleme. Leroy önmagát meghazudtoló sebességgel termett  Bon háta mögött és megragadva mindkét vállát elrántotta őt a hálószobából. Az említett baloldali fal egy pillanattal később pökhendi, kidüllesztett hassal feküdt el az ágyon, maga után húzva azt a levakarhatatlan, kenyérszerű masszát. Leroy és Bon még látták, ahogy a szoba részévé válik a téli táj - mint egy hideg poszter - , majd sietve futottak le a lépcsőn. 
Bon egy lenge hálóingben és egy vékony köntöskében, mezítláb téblábolt a nappaliban. Szemeit átfuttatta a kincseken de csak azért, hátha ott lapul valahol a sínadrágja. 
A dobozokban az antiktól az egészen friss tárgyakig szinte minden műtárgy volt, még az is, ami hétköznapinak tűnt. A padlón a tegnap este utolsóként felmért dobozra esett a tekintete, amiben az 1968-ban Japánban gyártott, valódi kaucsuk baba alatt egy bronzkori tál lapult. Leroy teljes kétségbeesésében semmi értelmeset nem volt képes se gondolni, se tenni. Bon látta, ahogy felkapja a kávésbögréket az asztalról és elindul velük kifele az ajtón. 
- Leroy hagyd a kávét! Öltözz föl és szedd össze, ami fontos! - kiabált rá Bon és átrohant egy másik szobába. Az ajtótól jobbra, egy asztalon volt a keresett sínadrág, egy vékony és egy vastag polár pulcsi, a laptopja és a telefonja. Ezt a tárgycsoportot összeölelte és próbálta egy kupacban megtartani a karjaiban. Úgy érezte valami mindig le akar csúszni. Mindez nagyon gyorsan történt, mert közben ami tényleg megállíthatatlanul csúszott szét az a ház volt, amiben még mindig ott voltak mindketten. Keleti szőnyegekre, kézzel hímzett örökségekre, faragott szobrokra, friss és régi festményekre, antik ruhadarabokra, uszadékfákra, bőrdobokra, könyvkülönlegességekre csöpögött a massza és közben egyenként, lustán dőltek a falak. 
Leroy ismét megragadta Bont és kicipelte a házból, miközben Bon a szemével cipő után kutatott, de hiába. Ezért pár pillanat múlva Bon mezítláb állt a hóban, kezében a csokor hirtelen összekapkodott tárggyal. 
- Miért van tele púrhabbal? Ez tartotta a falakat? Nem fagyálló? - hadart össze-vissza Bon. Leroy ült a hóban és nézte, ahogy minden összedől körülötte. A rengeteg megduzzadt és  megindult habtól a falak hang nélkül csúsztak szét minden irányban. Bon tovább hadart, miközben rángatta fel magára a ruhákat. 
- Nem fogom annyiban hagyni. Megveretem azt a szarházit! Ki fogom szedni belőle a pénzünket.- aztán elhallgatott és ő is leült. Ott ültek tehetetlenül a hóban és nézték a friss romokat. Mindketten tudták, hogy Bon nem fog semmit tenni. 
A házat három hónapja vették. Tetszett nekik, ahogyan körbeölelte az erdő. Sehol egy ember, aki akkor kel, amikor ők fekszenek és sehol egy ember, aki legszebb álmukat egy körfűrész éles hangjával vagy a kocsija melegre járatásával szakítaná félbe. 
Az átadáskor az előző tulaj, aki egy szakállas, önmagát fiatalnak gondolt de valójában középkorú bölcsész volt, a nappali falán még valamit gyorsan be akar fejezni. De Bon és Leroy a jóhiszeműek táborát gyarapították, így udvariasan kimentek addig az erdőt nézegetni. Éppen az ilyen tettek miatt ez az említett tábor lassan, fokozatosan a vesztesek feliratot kapta. 
A ház egy törökméz szerű masszában, hangtalanul csordogált a porcukros erdő irányába. Csupa édességképű mázban úszott a keserűség. 
- Tudod - mondta Bon - a ház nem érdekel, de mindenünk odavan, ami benne volt. Ezt az anyagot nem lehet leszedni semmiről. 
Ekkor a massza valamitől - aminek talán a hideg, talán a hó lehetett az oka - hirtelen hatalmasra kezdett dagadni. Bonnak és Leroy-nak hátrálnia kellett az erdő irányába. A fák mögül próbálták értelmezni a látottakat. A púrhab szerű anyag kifolyván a romok közül, mint a higany összeállt egy önálló szerkezetté. Ott két kamion nagyságúra dagadva egy apró atomrobbanás utáni gombafelhő formáját vette föl majd, mint ami kilövésre készül behúzta sapkáját a törzs irányába és hatalmas robajjal távozott a foszladozó hófelhők irányába. Szóval valóban kilövésre készült. 
Bon elmosolyodott, mikor első gondolatát felismerte. Egy ilyen elképesztő esemény közben csak arra tudott gondolni mennyire jó, hogy nem ragadt bele semmibe ez a valami, hanem minden kis atomját összeszedve távozott.
- Tudtam. - mondta Leroy.
- Mit? - kérdezte riadtan Bon.
- Emlékszel a szakállas fickóra? Tudod a tulajra. - kérdezte Leroy, miközben az égről le sem vette a szemét. Bon mellette állva ugyanabban a pózban, félig egy fa mögé bújva az égre emelt fejjel bólogatott. Leroy látásának perifériáján érzékelte a bólogatást és folytatta. - Mikor először eljöttünk megnézni a házat a csóka az erdőből jött elő és én látni véltem vele valamit, de leteremtettem magam túlpörgött fantáziámért. Aztán nem hagyott nyugodni az a kép. Valóság volt, mindig is azt gondoltam.
- De mit? - vágott közbe Bon, mostmár Leroyra nézve.
- A csóka mellett három rókafejű nyúlánk, ilyen - mutatott az égre - kenyérszínű lény próbált neki valamit eladni, de ő a fejét rázogatta. Aztán, ahogy minket észrevettek eltűntek az erdő irányába. Szürkület volt. Emlékszel? Szóval azt hittem képzelődtem. Később te elkezdted faggatni a konyhabútorról én meg kimentem a kertbe, mert nem éreztem jól magam és ugyanezt a robajt hallottam. 
- Azt akarod mondani hogy ez..? - kérdezte Bon.
- Miért szerinted mi más...? - válaszolta Leroy.
- De fényes nappal? - értetlenkedett Bon. 
A beszélgetést egy érzet szakította félbe. A hideg talaj Bon lába alatt melegre váltott és két pillanat múlva ott állt a tökéletesen ép házuk hálószobájában, kezében egy kenyérszínű, idegen szennyes kosárral. Elbambult mosolygós tekintettel szedegette össze a földről a szennyest. Leroy közben szó nélkül feltett még egy kávét. 
Nem tudni mi történt, de ebben a pillanatban mindketten olyan igazán boldog kis szűrők voltak. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae