Ugrás a fő tartalomra

A szennyeskosár

Azon az estén négy centiméter, csillogó hó borult a tájra. Ez a négy centiméter volt idén az első megkésett havacska, ami koránt sem volt elegendő egy egységes hótakarónak. Itt ott kilógott belőle a helyi mindenség. A csillogás a fagypont alá süllyedt hőmérséklet elegáns mutatója volt. 

Bon az előző ténytől boldogan, egy kicsit későbbi erdei sétát tervezgetve lépett a frissen épült ház hálószobájába, hogy összeszedje a szennyest és bedobja a mosógépbe az első mosást. Megy az a gép magától is míg ő határozottabban életre kel. A házban mindenfelé kinyitogatott dobozok, egy fél élet kincseit mutogatták. A hálószoba sötétlila ágytakaró volt a nappalok fölött. Pár pillanattal ezelőtt tompán hullámzott ki alóla a valóság két szűrője, hogy mielőtt bármit is leszűrnének fogat mossanak és kávézzanak egyet.  De a sors a szűrők beindulását ma egészen máshogy tervezte. Éppen ezért Bon először illúziónak vélte a látottakat.
A négy méteres, impozáns magasságot tartó baloldali fal enyhén mozogni látszott. A frissen festett fal közepe egészen addig domborodott, amíg az alatta indokolatlan mennyiségben tocsogó, csurgós, kenyérszínű purhab előbukkant és megindult a kincsek irányába. 
- Leroy! Leroy! - üvöltött Bon fél életének társa után, aki a friss konyhában, unott kedélyességgel készítette kettejük kávéját. 
- A fal! Dől a fal! - üvöltötte Bon, akinek agyában fokozatosan rajzolódott ki a kép, hogy az amit lát egy dominósor első eleme. Leroy önmagát meghazudtoló sebességgel termett  Bon háta mögött és megragadva mindkét vállát elrántotta őt a hálószobából. Az említett baloldali fal egy pillanattal később pökhendi, kidüllesztett hassal feküdt el az ágyon, maga után húzva azt a levakarhatatlan, kenyérszerű masszát. Leroy és Bon még látták, ahogy a szoba részévé válik a téli táj - mint egy hideg poszter - , majd sietve futottak le a lépcsőn. 
Bon egy lenge hálóingben és egy vékony köntöskében, mezítláb téblábolt a nappaliban. Szemeit átfuttatta a kincseken de csak azért, hátha ott lapul valahol a sínadrágja. 
A dobozokban az antiktól az egészen friss tárgyakig szinte minden műtárgy volt, még az is, ami hétköznapinak tűnt. A padlón a tegnap este utolsóként felmért dobozra esett a tekintete, amiben az 1968-ban Japánban gyártott, valódi kaucsuk baba alatt egy bronzkori tál lapult. Leroy teljes kétségbeesésében semmi értelmeset nem volt képes se gondolni, se tenni. Bon látta, ahogy felkapja a kávésbögréket az asztalról és elindul velük kifele az ajtón. 
- Leroy hagyd a kávét! Öltözz föl és szedd össze, ami fontos! - kiabált rá Bon és átrohant egy másik szobába. Az ajtótól jobbra, egy asztalon volt a keresett sínadrág, egy vékony és egy vastag polár pulcsi, a laptopja és a telefonja. Ezt a tárgycsoportot összeölelte és próbálta egy kupacban megtartani a karjaiban. Úgy érezte valami mindig le akar csúszni. Mindez nagyon gyorsan történt, mert közben ami tényleg megállíthatatlanul csúszott szét az a ház volt, amiben még mindig ott voltak mindketten. Keleti szőnyegekre, kézzel hímzett örökségekre, faragott szobrokra, friss és régi festményekre, antik ruhadarabokra, uszadékfákra, bőrdobokra, könyvkülönlegességekre csöpögött a massza és közben egyenként, lustán dőltek a falak. 
Leroy ismét megragadta Bont és kicipelte a házból, miközben Bon a szemével cipő után kutatott, de hiába. Ezért pár pillanat múlva Bon mezítláb állt a hóban, kezében a csokor hirtelen összekapkodott tárggyal. 
- Miért van tele púrhabbal? Ez tartotta a falakat? Nem fagyálló? - hadart össze-vissza Bon. Leroy ült a hóban és nézte, ahogy minden összedől körülötte. A rengeteg megduzzadt és  megindult habtól a falak hang nélkül csúsztak szét minden irányban. Bon tovább hadart, miközben rángatta fel magára a ruhákat. 
- Nem fogom annyiban hagyni. Megveretem azt a szarházit! Ki fogom szedni belőle a pénzünket.- aztán elhallgatott és ő is leült. Ott ültek tehetetlenül a hóban és nézték a friss romokat. Mindketten tudták, hogy Bon nem fog semmit tenni. 
A házat három hónapja vették. Tetszett nekik, ahogyan körbeölelte az erdő. Sehol egy ember, aki akkor kel, amikor ők fekszenek és sehol egy ember, aki legszebb álmukat egy körfűrész éles hangjával vagy a kocsija melegre járatásával szakítaná félbe. 
Az átadáskor az előző tulaj, aki egy szakállas, önmagát fiatalnak gondolt de valójában középkorú bölcsész volt, a nappali falán még valamit gyorsan be akar fejezni. De Bon és Leroy a jóhiszeműek táborát gyarapították, így udvariasan kimentek addig az erdőt nézegetni. Éppen az ilyen tettek miatt ez az említett tábor lassan, fokozatosan a vesztesek feliratot kapta. 
A ház egy törökméz szerű masszában, hangtalanul csordogált a porcukros erdő irányába. Csupa édességképű mázban úszott a keserűség. 
- Tudod - mondta Bon - a ház nem érdekel, de mindenünk odavan, ami benne volt. Ezt az anyagot nem lehet leszedni semmiről. 
Ekkor a massza valamitől - aminek talán a hideg, talán a hó lehetett az oka - hirtelen hatalmasra kezdett dagadni. Bonnak és Leroy-nak hátrálnia kellett az erdő irányába. A fák mögül próbálták értelmezni a látottakat. A púrhab szerű anyag kifolyván a romok közül, mint a higany összeállt egy önálló szerkezetté. Ott két kamion nagyságúra dagadva egy apró atomrobbanás utáni gombafelhő formáját vette föl majd, mint ami kilövésre készül behúzta sapkáját a törzs irányába és hatalmas robajjal távozott a foszladozó hófelhők irányába. Szóval valóban kilövésre készült. 
Bon elmosolyodott, mikor első gondolatát felismerte. Egy ilyen elképesztő esemény közben csak arra tudott gondolni mennyire jó, hogy nem ragadt bele semmibe ez a valami, hanem minden kis atomját összeszedve távozott.
- Tudtam. - mondta Leroy.
- Mit? - kérdezte riadtan Bon.
- Emlékszel a szakállas fickóra? Tudod a tulajra. - kérdezte Leroy, miközben az égről le sem vette a szemét. Bon mellette állva ugyanabban a pózban, félig egy fa mögé bújva az égre emelt fejjel bólogatott. Leroy látásának perifériáján érzékelte a bólogatást és folytatta. - Mikor először eljöttünk megnézni a házat a csóka az erdőből jött elő és én látni véltem vele valamit, de leteremtettem magam túlpörgött fantáziámért. Aztán nem hagyott nyugodni az a kép. Valóság volt, mindig is azt gondoltam.
- De mit? - vágott közbe Bon, mostmár Leroyra nézve.
- A csóka mellett három rókafejű nyúlánk, ilyen - mutatott az égre - kenyérszínű lény próbált neki valamit eladni, de ő a fejét rázogatta. Aztán, ahogy minket észrevettek eltűntek az erdő irányába. Szürkület volt. Emlékszel? Szóval azt hittem képzelődtem. Később te elkezdted faggatni a konyhabútorról én meg kimentem a kertbe, mert nem éreztem jól magam és ugyanezt a robajt hallottam. 
- Azt akarod mondani hogy ez..? - kérdezte Bon.
- Miért szerinted mi más...? - válaszolta Leroy.
- De fényes nappal? - értetlenkedett Bon. 
A beszélgetést egy érzet szakította félbe. A hideg talaj Bon lába alatt melegre váltott és két pillanat múlva ott állt a tökéletesen ép házuk hálószobájában, kezében egy kenyérszínű, idegen szennyes kosárral. Elbambult mosolygós tekintettel szedegette össze a földről a szennyest. Leroy közben szó nélkül feltett még egy kávét. 
Nem tudni mi történt, de ebben a pillanatban mindketten olyan igazán boldog kis szűrők voltak. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sötét délutánceruzák

Télvégi, vitaminhiányos, sötét délutánceruzák használják papírnak fehér arcomat. Nem fiatal de még nem is öreg az a kettő kis ablak rajta. Odakint állatok eszik egymást, az egyik élőre a másik tetemekre jár. Idebent az ebből fakadó döbbenet és a szokásos várakozás. Várakozás zöldebbre, kékebbre, tücskökre és puha fűre. Mondatvég tudat. Anyu? Ugye ki fogjuk bírni mi is? Hallod? Ugye majd megbarátkozunk hamar azzal a dologgal? Lesz szép tiszta elménk? És ugye csak örömünkben sírunk azután? Csend. Ez maradt nekünk. Meg a láthatatlan símogatás, ami aztán mindig mosolyt csal az árvák könnyes arcára.

Történelem

Egyszer - úgy tíz évvel ezelőtt - araszoltam a dugóban a Moszkva (!) tér felől a Margit-híd irányába. Unottan bambultam magam elé. Két autóval előttem, a másik sávban, a piros lámpánál megállt egy lovaskocsi. Sajnáltam a két természeti lényt, aki ott topogott a zajos fémek között. Ekkor egyikőjük könnyített magán. A folyamat sokáig tartott és a frissen keletkezett tavacska lassan kúszott a zebra irányába. A lámpa zöldre váltott és a lovaskocsi tovább ment.
A dugó nagy volt, így amikor ismét pirosra váltott a lámpa ott álltam pontosan a zebra előtt. Mellettem, balra megállt a villamos és rohanó gyalogosok lepték el a nedves csíkokat. Emlékszem meleg nyári nap volt. A következő pár másodpercet ezért magas hőmérsékleten rögzítve tároltam. Néztem, ahogy az emberek végigtrappolnak a kis tócsában, belélegzik természetes gőzét mit sem sejtve eredetéről. Az utolsó kis csoportban egy fiatal lány kulcs csomót ejtett az aranyló pocsolya közepébe, majd megállt, sietve felvette és zsebre dugta a f…

Atlantiszi sürgöny

Korszakalkotó Moho Sapiens Stop
Lehanyatló tömeges - ugyanazt - kihallás Stop
Apró-pót valóság, kék-bár szörf, digitális-álomvilág Stop
Politikai és vagy primitív celeb vetítés, vakítás-sláger Stop
Fenntarthatatlan fejlődés Stop
Egymás ellen de generált antigenerációk
Szakadék szélesség hosszúsági fokkal,
foggal-körömmel, karommal,
soha le nem bomló kacatokkal,
elmeszennyező szemetekkel,
szemtelen, nemtelen,
karmahalmozó,
mindenevő
alakokkal
Stop
Stop
Stop