Ugrás a fő tartalomra

Talajvesztés

Húsba markoló téma lengi be a belvárosi garzon - nem véletlenül - puritán konyhácskáját. Itt semmi sem véletlen. A kávé hideg, a hamutálban apró dombocska üvölti, ez a téma mindennél fontosabb. A konyhakő ötvenkét éve változatlan, de a sokat mosott padlót három hónapja hanyagolják.
 A sarkokban pormacskákat köt le az olajos gőz. Lassan életre kelnek és az ajtóhuzat bálba hívja majd őket a hideg szobába. Oda, ahol két festőállvány dől a falnak s büszkén hírdeti lakója nagybetűs valaki.
 A képek már régen nem valamilyenek, helyette alkotójuk lett a főszereplő. A színész.
- Nevetséges ripacsok! - mondta egy bölcsész a festőkre, mikor egy este kivételesen hangosabban mulattak náluk a kocsmában.  
 N. Krisztina Alfréda fél lábbal a koszos konyhában, fél lábbal a semmiben lóg.  Direkt lenőtt, szőkített hajába túr és kifújja a füstöt. Ahonnan az a füst jön, az egy boldogtalan hely. Ahova megy, na az meg szánalmas. Vagy fordítva? Mindegy. Alfréda nem dühös. Bár az volna. Alfréda unatkozik. Nagyon jó idegenvezető lehetett volna belőle, de valami azt súgta neki ennél sokkal többre született. Így képzőművész lett.
(Ezt a szót használják ma azokra a művészekre, akik annyira szabad alkotók, hogy a legképzettebb szakíró sem tudja őket ázígmegattavilágon sehova besorolni.)
Alfréda kukacos kenyereket is állított már ki szív alakban és villanykörtét rajta felirattal: "FÉNY".  A festőállványt nem igazán használta. Néha igen, de - sokak szerint, akik persze soha sem mondták meg neki - jobb lett volna ha nem. Egy időben "sztrít ártosat" akart festeni. Na akkor volt az, hogy kért az egyik festő pasijától vásznakat, amik találkoztak az álványokkal. Megérezte a festőállványok varázslatos rendező erejét. Bárki, aki belép a bérelt lakásába tudni fogja, hogy Alfréda valaki. Alfréda valaki, aki ingyenélő vagy valaki, aki egy izgalmas személyiség. Ez attól függ ki lép be a szobába.  Alfréda szerint az előző kijelentés csak az apjára vonatkozott, a második pedig mindenki másra. A művészek számának rohamos növekedésével azonban az arányok megfordultak. Kivéve, hogy az apjával kapcsolatban igaza volt.
A téma ott zakatolt benne és annyira mélyen foglalkoztatta, hogy teljesen lebénította az életét. Esténként persze leugrott a Méltatlan-ba meghívatni magát pár sörre, de ezen kívül semmit nem tudott csinálni. Csak annyit, hogy délutánonként csetelt a "fészbuk"- on a barátaival és utána megnézte a tévében az ilyen olyan "só"-kat - mielőtt lement volna a Méltatlanba -, de ennyi. Ja nem. Hajnalban "farmvill"-ezett és honfoglalózott, de tényleg ennyi. Semmi egyéb.
A téma pedig az volt, hogyan tudná alkotásba foglalni a narancsot. Három hónapja ez kötötte le minden idejét. Kivéve ugye az a pár dolog amit felsoroltam. Mert azon kívül semmi egyéb nem történt. Eltekintve a randizástól. Mert délben amikor kelt, akkor felnézett a "ma kivel b@sszam el az életem" társkereső portálra, ahol igen sok időt töltött. Valami randi ezekkel a komoly emberekkel is akadt, akik itt keresték életük párját - ugye, mert mi mást - és persze a Méltatlanba is befutott egy-két pasi. Szóval nem panaszkodhatott.
A narancs napról, napra jobban zavarta, mert két nap múlva csoportos kiállítása lesz, ahol a közös téma a Válság.
- Ez a narancs jó poén lesz. - gondolta három hónapja, amikor felhívta a Hrastoff Robi, hogy húzzon bele, mert pályáztak és a nagy büdös semmire nem adhat neki kétszázezret.
Azóta, viszont semmi nem jutott eszébe. Még szerencse, hogy az előző projektből, van két havi lakbérre, meg rezsire, netre, kábeltévére, telefonra, kajára. Aztán a Hrastoff úgyis íntéz majd valamit mert neki is kell a lóvé.
De mi legyen a naranccsal? Ha csak úgy kirak egy narancsot még azt is beveszik. Majd legalább gondolkoznak helyette is. Nem gáz.
   

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Mínusz én világ

Ha nem lennék nem lenne bátorságom,
Betűkből összehordott ágas-bogasságom.
Nem sírnál - ha nem lennék - értem
S én nem bánnám - de ezt most nem értem.
A jelenhez képest lenne csak hiány.
Naptól takart részem alatt nem lenne árny,
S egy kismadár eggyel kevesebbet szólna,
Nem lépnék előre, így sima maradna egy őszi tócsa.

Persze csak ha nem mennél arra,
Valami hiány érzéstől némán hajtva.
Fejedet lógatva néznéd a tócsát ott lennt
S belelépnél, hogy azt a furcsa ürességet
- amiben épp magadat nézed -
szétkend.


Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…