Ugrás a fő tartalomra

A lenyelést csak mímelte

A rendszer csápjai kegyetlenül folytogatták. Látta, hogy egyszerű, silány áru. Adták vették. Adat volt. Haszontalan adat. Rossz adózó, rossz fogyasztó, nem agilis, nem fiatal, nő.
Öregedett. Ezt onnan tudta, hogy adatai alapján egyre többször hívták fel telefonon ingyenes egészségügyi vizsgálatokat ajánlgatva.

- Jónapot kívánok! Szeretném felhívni a figyelmét, hogy Budakalászon teljes érhálózatának vizsgálata most ingyenesen ígénybe vehető. Érdekli? - kérdezte egy másik, hallhatóan agilisabb adatokkal rendelkező nő. Hívjuk Tamarának.
- Nem. - mondta unottan a nő. Nevezzük Aninak.
Tamara elköszönésre nem pazarolta a pénzt. Megmondta a főnöke.
 - Az idő meg pénz. Telefonon is. - mondta Tamara főnöke.
Aninak már telefonja sem volt, így a férje telefonszámán keresték.
Tudta, hogy ebben a rendszerben semmit nem adnak ingyen és még ha baj is lenne az érhálózatával akkor sem kérne a rendszer egészségügyi szolgáltatásaiból. Kapott belőle eleget, ki tudja miféle visszafordíthatatlan következményekkel.
Tíz évesen Ani a jogait fogalmazta magában, amikor közelgett az oltás napja. A gyógyszerekbe annyira bízott, hogy hat éves korától a virágcserépbe dugta őket. A lenyelést megtanulta mímelni.
De akkor is áru volt, csak akkor még nem tudta.  Sejteni vélte, amikor nővérei lefogták és úgy nyomták a szájába a gyógyszert, amiről azóta kideült, hogy anyagcsere zavarokat okoz. Ők sem tudták. Ők is áruk voltak. Jogok nélkül. Oltást is kaptak, gyógyszert is nyeltek.
Jogod van költeni.
Jogod van meghalni.
Aninak ma már több nem jutott eszébe saját jogairól.
Tizennyolc évébe tellett, hogy felfedezze, amit a tányérjára raknak idő előtt megölheti.
Harminc évbe tellett, hogy megértse a televízió árt neki. Elveszi a gondolatait, cserébe másokét pörgeti a saját fejében. A szabadidejét egy kanapén ülve tölti, meredten bambulva maga elé.
Csak harmincöt évesen ismerte fel, a közösségi oldalak megfosztják valódi személyiségétől, a baráti beszélgetésektől, a családjától, az alvástól.
Ugyanennyi évébe tellett, hogy észrevegye az embereket ez a rendszer szívtelen dögökké tette. Elvesztették a hitüket, a méltóságukat és közben megismerkedtek a kapcsolati tőke fogalmával.
Itt megállt egy pillanatra.
 Elvonult és gondolkozott. Először talán túl sokat is.
- Vajon Tamara főnöke honnan vette a férjem telefonszámát, amin engem keresett? - gondolta magában.
 Aztán kezdett megnyugodni.
 De mi lehet a megoldás? Hogyan őrizheti meg a méltóságát és a hitét amikor a rendszer folytogatja?
Eszébe jutott egy matek feladat az általános iskolából. A gépbe bemegy egy szám és a másik oldalon kijön egy másik. Valami titokzatos folyamat történik odabennt. A feladat az volt, hogy ki kellett találni, mi történik a gépben.
Ez a példa segített neki. Tudta - vagy legalábbis remélte - hogy ő nem egy gép. Eldöntheti, hogy mi megy be a lelkébe. Választhat.
Érezte, hogy ezzel a választással megkockáztatja a kirekesztettséget. Furcsa válogatós idegen lesz a többiek szemében. Valaki, aki eddig azt mímelte, hogy mindent lenyel és kiderül róla, hogy hazudott. Ott van minden egy téli ablakpárkányra kényszerített trópusi növény alatt.
- Nézzétek - mutatja, majd Tamara főnöke (nevezzük mondjuk Gordonnak) Ani adatait.
- Nézzétek, - mondja Gordon - nem nyelte le, azt a sok szart.
-  Áruló!
- üvölti majd a telefonba.
- Nem veszek semmit! - válaszolja Ani és még ezek után is el fog köszönni.
- Viszonthallásra! - mondja majd. Mert sok szabály van, amivel nem ért egyet, de vannak hagyományok, amiket nem szeretne elfelejteni. Az egyik ilyen a köszönés.


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…

kör forog

bontott lila hajkoszorú az utolsó fény,
sztatikus vagy felfelé száll a fényhajszál. demerungba félig mártott édes világszelet ül
a hegyek és a villanyoszlopok szentté avatásán.
-Tehettek bármit, szent az egész! - mondja s
belehajlik a térd, minek szeme van rá.