Ugrás a fő tartalomra

Kulcsok

Csobánka és Pilisvörösvár között van egy nagyon kanyargós út. Valaha makadám út volt és a városi legenda szerint rally útnak épült. Nem tudom, hogy ez igaz e, én régebbinek gondolnám, de az igaz, hogy rally-ztak rajta. A két település közötti szakasz majdnem teljesen lakatlan (leszámítva egy lovardát) és a közepén van egy csúnya hajtűkanyar.

Az út temetővel kezdődik és temetővel végződik. Sokáig nem éreztem magam jól, ha éjszaka egyedül kellett átvezetnem rajta. Történelme sem mulatságos annak a völgynek és azért sem, mert nagyon sok állat van arra. Ma már kifejezetten szeretek ezen az úton menni, de az állatokat féltve, az éjszakában nagyon lassan közlekedek. Ez természetesen más állatfajoknak (erős autók tesztoszteronnal töltve) nem tetszik és folyton le akarnak tolni. A visszapillantóban üvöltő fényszórójuktól megvakultan szinte menni sem tudok. Szóval ha éjszaka valaki mást tolsz, jusson eszedbe, hogy esetleg az ellenkezőjét éred el vele, mint ami a nyakában lihegésével a célod lenne. "- Mönj má te barom! - De nem látok tőled semmit! Éééérted?"
Pár napja éjszaka olyan ködben jöttem ott haza, amit csak egyszer éltem eddig át. Komolyan mondom, hogy fél métert láttam. Nagyon vad volt. Zorall. Kisvártatva megérkezett a toló-automatikám, aki szintén nem fogta föl, hogy ő persze lát két piros csíkot, de én halmozottan semmit. Sötét és homály együtt. Töröm az utat, ő követi a fényem. Menni valaki után sokkal könnyebb, bár én nem szeretek másokra tapadni. Nélküle hatalmas élmény lett volna.
De ami érdekes, hogy ott minimum verset kell írni vezetés közben. Mint kiderült van aki dalokat költ ezen a szakaszon. Bizarr egy hely.
Hétfőn ezt sikerült a csobánkai úton összehoznom fejben:

"Lakatfalván kulcsok éltek,
Zárról soha nem beszéltek,
Csendben a nyitásra vártak,
Lakatfalván így tanyáztak.

Hogyha egyszer arra járnál,
Ketrec utcákat találnál,
Lakat alatt madár dúdol.
Kulcsként heversz?
Sorsot húzol."


Na ilyen gyerekes - látom magam előtt, ahogy tanyáznak a kulcsok, de mégiscsak furcsa egy vers. Gondoltam közlöm veletek és egyben elmagyarázom mit ne.
Legyetek szívesek nem rám tapadni! Ha lassú vagyok lehet, hogy éppen miattad lehet, hogy azért mert ezzel másokat óvok és az is lehet, hogy azért mert magamra vigyázok. Épségben szeretnék hazaérni. Nem baj, ha egy picit később érek célba. Meg lehet előzni. De ha nincs rá lehetőséged vagy bátorságod (ez a gyakoribb) akkor szálljál le rólam! Hagyd meg - a mindkettőnk számára - biztonságos távolságot!
(mennyi allegória....)


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…

Mínusz én világ

Ha nem lennék nem lenne bátorságom,
Betűkből összehordott ágas-bogasságom.
Nem sírnál - ha nem lennék - értem
S én nem bánnám - de ezt most nem értem.
A jelenhez képest lenne csak hiány.
Naptól takart részem alatt nem lenne árny,
S egy kismadár eggyel kevesebbet szólna,
Nem lépnék előre, így sima maradna egy őszi tócsa.

Persze csak ha nem mennél arra,
Valami hiány érzéstől némán hajtva.
Fejedet lógatva néznéd a tócsát ott lennt
S belelépnél, hogy azt a furcsa ürességet
- amiben épp magadat nézed -
szétkend.