Ugrás a fő tartalomra

A Méltatlan

A hely nevét vagy onnan kapta, hogy jobb sorsa érdemes emberek kerestek benne esti menedéket kikapcsolódás gyanánt vagy onnan, hogy falaiba, valaha méltóságteljesebb eseményeket kódoltak, mélyebb gondoktól dülledt szemű, erős alkarú őseink. Ez utóbbi esetben mi nem voltunk méltóak őseink terveihez.

Senki nem tudta eldönteni olyan aprónak látszott a két lehetőség közötti különbség. Tehát, hogy mi nem vagyunk méltóak a ránk kimért sorsra vagy ő nem volt méltó hozzánk.
Három aprócska művészi gaffitikkel díszített - de inkább jelölt, mint ahogy a macska spricceli körbe vadászterületét - helyisége, nyáron fülledt, télen hideg lehetett.
Igazi menedéket csak a lélek talált benne a zavaros tekintetek mélyén ragyogó, isteni szikrák homályos tükrében.
A pince - ahol az imént még szelíden vad, múltidéző zenében oldódott aki bírt -  minden körülmények között tizenöt fokot és ideális páratartalmat jelentett a boroknak. De boroshordók helyett lábdobogós ördögtáncot járt egy marék nemtörődömség. Csak most nem törődtek. Csak erre a pár percre tették le láthatóan botrányos méretűre nőtt szívük terheit.
Bár sose vették volna magukra azt a zsákot, amibe egyiküknek túl sok érzelem jutott, másikuknak túl sok gondolat.
A sziklába vájt barlangszerű lyukban, a falnak dőlve támasztottam üreges lelkem és hagytam, hogy mosott kaviccsá simítsa azt két, bánatos körben tekergő zurna, kelet felé, haza hullámzó dallama.
Olyan lettem tőlük, mint egy ártatlan kislány, aki egy vadvirág láttán a levegőbe szökken és semmi többé meg nem zavarja tökéletes belső békéjét. A dob már nem jutott el csak a fülemig és persze onnan rögtön a talpamba csúszott, hogy ott dobogjam vissza a földnek saját ritmusát. A zurnát zsigereimben éreztem vagy talán még mélyebben, ha létezik olyan.
Vajjá olvadt ujjbegyem végén s ott bizsergett. De nem úgy, mint a zsibbadás, hanem úgy ahogy csak a szerelem tud.
Aztán Mónival kiültünk a hideg gyertyafényben pislákolni.
Testem az élénk színű, üres fal irányába nézett, míg Mónié a bejárat felé.
Móni szemén láttam, hogy valaki közeledik felénk, így én is megfordultam. Akkor már ott állt mellettünk egy szépen betépett, cumisapkás kortárs, nagy homállyal takargatva tekintetének csillogását. Móniról le nem vette a szemét csak amikor a padlóra nézett. Ez a pár lenézett pillanat, mintha megtartotta volna a talaj és szembogara közötti távolságot.
- Annyira gyorsan akartam valamit mondani, hogy mire ideértem elfelejtettem. - mondta.
- Már amikor megláttalak tudtam, hogy te vagy az aki jössz és már mész is. - mondta Móni mélységes nyugalommal. Az alak tudomásul vette, hogy van valaki ebben a zavaros világban, aki jobban ismeri szándékát önmagáénál és fegyelmezett kisiskolásokat megszégyenítő módon távozott.
Akkor a - még véremben lüktető - zurna kiszorította agyamból a keresett szavakat.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…

kör forog

bontott lila hajkoszorú az utolsó fény,
sztatikus vagy felfelé száll a fényhajszál. demerungba félig mártott édes világszelet ül
a hegyek és a villanyoszlopok szentté avatásán.
-Tehettek bármit, szent az egész! - mondja s
belehajlik a térd, minek szeme van rá.