Durva

Csak rövid ideig maradt egyedül. Hazug tavaszillat, hamis madárcsicsergés. Csalfa színvilág szűrődött be gondosan festett fényérzékelőin. Az istenekre emlékeznek így. Hazugsággal? Hamissággal? Csalfasággal? Igen. Az e pillanatban magányba kényszerült alak azonban festékkel keretezett látószervét használta emlékezésre.

Az asztalon egy könyv nyugalommal várta olvasóját. Nem őt, hanem azt, aki pár percre egyedül hagyta gondolataival. Azok a gondolatok olyan gyorsan húzták magukkal egy iszapos világba, hogy illetlenül inkább lapozásra adta fejét.
Felütötte az árválkodó könyvet ahol kellett. Máshol nem tudta, mert mindez már régen eldőlt. Gondolta. Mindenről ezt gondolta. Precíz tervet sejtett értetlenségének gondolatsorai között.
A fejezet címe az iszaptenger felett lebegő fény neve volt: K.
Nem pörögtek tovább a lapok. Csak nézte ahogy a kirajzolódott név szétárad érzékeny tenyerében.
Törékeny végtagok jelezték világtapintó szándékait.
Finom tapintás, durva felületű mindenség.
Az utóbbi időben fel is hívták rá a figyelmét gyakran használja a "durva" szót töltelékszóként vagy jelzőként különféle történetekre. Valahogy így mondta: -Dúúúrva.
De valóban azok közé tartozott, akik számára a durva már akkor elkezdődött, mikor mások még finomnak érzékelték az eseményeket.
Már a fejezet címe is "dúúúrva" volt. A zavaros világban ennyi egybeesés lenne vagy mindenhova jeleket rejtettünk egykor?
Dúúúúrva! - gondolta tehát magában.
Az elkövetkező két oldalba mélyedt. A sorok egy idegen életbe vitték leskelődni. Akiről az a pár oldal szólt azt mélyen beárnyékolta a fejezetcím. Az árnyék mellett azonban élesen emelkedett pá sor, akik éppen versnek tettették magukat.
   
úszok a percnyi csöndben

s keretes lesz a táj,

ahol egy őzike
szökken

ott viszi magát a báj.
hol?

kapuban áll az őre

ragad a VILÁGos tál,

időgép tőled
és tőlem
esténként
meg megáll.
megáll?

Megszűnt a magány és helyét felváltotta valami, aki valaki volt valahol.