Ugrás a fő tartalomra

2012. 12. 21. a sötétség napja

Stefán minden áldott reggel páros, zárt lábakkal ébredt. Karjai, mint két egyenesre gyalult deszka párhuzamosan igazodtak gerincvonalához. Lábait szorosan egymás mellé helyezett zöld papucsaiba helyezte. Mert felkelt.

De nem egyszerűen csak felkelt. Nem. Ott legfelül, a vigyázba vágott gerinc tetején szigorúan lötykölődő, kisimúlt tekervényeiben ez afféle lázadásnak számított.
Tehát nem feltápászkodott, mint rendes társai tennék hajnali öt órakkor, hanem ő egyenesen fellázadt. Minden áldott reggel azzal a tudattal ébredt, hogy megzabolázza ezt a fegyelmezetlen, csapongó emberiséget.
Évek óta ugyanez a program futott benne. Semmilyen eszköztől nem riadt volna meg. Ahogy fogait sikálta, - fel és le, fel és le - a terv összeállt.
Az eszközök között szerepelhetett volna bármilyen erőszakos szerkezet is, de Stefán sok ilyet látott már a televízióban s érezte, hogy nem célravezető.  Sokkal inkább ínyére volt az, amit mindeközben hallott. A képek és a hírszerkesztők által megírt szövegek nem illettek össze.
- Ez kell nekik. - csillant fel a szeme.
S kegyetlen tervet ötlött ki.
Stefán egyedül élt, pedig volt családja. Egy napon belépett gyermekei szobájába, hogy ebédelni hívja őket, megcsúszott egy kisautó szétszerelt kerekeibe és elesett. Arca a padlót érte, miközben orrába nyomódott egy félig megevett banán csücske. Egy pillanatra elveszítette az eszméletét. Amikor felállt kihúzta magát és szigorú tekintettel bámult.
- Gyerekes, anarchista társaság. - mondta Stefán a két alacsony embernek.
- Hiszen gyerekek. - mondta Stefán felesége, miközben férje arcát törölgette egy konyharuhával.
Stefán összepakolt és elköltözött.
Az elmúlt öt év alatt, minden reggeli kávézás közben érezte a konyharuha és a barnult banán szagát az orra hegyén. Gyűlölte ezt a szagot.
Nyolc órát dolgozott, ahogy szerinte minden rendes embernek kell, majd beült ezüst színű volvójába és hazament. Miután elfogyasztotta vacsoráját, kezdődött számára az igazi élet; a rendszabályozás.
Bekapcsolta számítógépét és...
Álljunk meg egy pillanatra!
Stefánnak honlapja van.
Nem is ez a meglepő, hanem ha jól látom ez egy zabolátlan honlap. Két szeráf között egy lótusz ülésben ülő szívárvány színű alak lebeg, mögöttük naplementébe fürdik a tenger. Vajon mit művelhet ez a szörnyeteg?
Stefán tudta, hogy a rendhez és a fegyelemhez vezető út mivel van kikövezve. Az ő rendje nem a harmonikus belső béke vagy a szeretet rendje volt. Nem. Stefán szerint minden baj forrása a babonák szertartások és a művészet emberfeletti köteléke volt.
Mert, hogy szerinte nem létezett ember feletti.
Így Stefán az elmúlt öt évet azzal töltötte, hogy a televízióból ismert módszert a rendetlen, zavaros emberek ellen felhasználja. Erős szimbólumokkal ellátott, saját maga által szerkesztett ezoterikus honlapján csupa ellentmondásos hazukságokról írt. Nagyrészüket ő találta ki, de örömmel látta, hogy van lehetősége máshonnan is átvennie hasonló butaságokat. Meggyőződésévé kezdett válni, hogy ő egy elhivatott, rendszabályozó, titkos társaság tagja.
A dolgok egész jól alakultak. Stefán nézettsége napról napra nőt. Árgus szemmel figyelte a statisztikát, számolgatta és csoportosította a lájkokat.
 Megértette küldetése egyetlen hazugsággal fog véget vetni minden emberfeletti misztikumnak.
A nézettség egyenesen arányos volt a félelem faktorral. Törte a fejét, mi lehetne a legfélelmetesebb hír, ami ezáltal minden emberhez eljut a Földön.
Kitalálta.
Több dolga nem volt. A zűrzavar akkor fog véget érni, amikor kiderül, hogy minden hazugság volt. Akkor Stefán hőn áhított rendjéért már semmit nem kell tennie.
Gondolta magában Stefán és megosztotta.  


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…

kör forog

bontott lila hajkoszorú az utolsó fény,
sztatikus vagy felfelé száll a fényhajszál. demerungba félig mártott édes világszelet ül
a hegyek és a villanyoszlopok szentté avatásán.
-Tehettek bármit, szent az egész! - mondja s
belehajlik a térd, minek szeme van rá.