Ugrás a fő tartalomra

2012. 12. 21. a sötétség napja

Stefán minden áldott reggel páros, zárt lábakkal ébredt. Karjai, mint két egyenesre gyalult deszka párhuzamosan igazodtak gerincvonalához. Lábait szorosan egymás mellé helyezett zöld papucsaiba helyezte. Mert felkelt.

De nem egyszerűen csak felkelt. Nem. Ott legfelül, a vigyázba vágott gerinc tetején szigorúan lötykölődő, kisimúlt tekervényeiben ez afféle lázadásnak számított.
Tehát nem feltápászkodott, mint rendes társai tennék hajnali öt órakkor, hanem ő egyenesen fellázadt. Minden áldott reggel azzal a tudattal ébredt, hogy megzabolázza ezt a fegyelmezetlen, csapongó emberiséget.
Évek óta ugyanez a program futott benne. Semmilyen eszköztől nem riadt volna meg. Ahogy fogait sikálta, - fel és le, fel és le - a terv összeállt.
Az eszközök között szerepelhetett volna bármilyen erőszakos szerkezet is, de Stefán sok ilyet látott már a televízióban s érezte, hogy nem célravezető.  Sokkal inkább ínyére volt az, amit mindeközben hallott. A képek és a hírszerkesztők által megírt szövegek nem illettek össze.
- Ez kell nekik. - csillant fel a szeme.
S kegyetlen tervet ötlött ki.
Stefán egyedül élt, pedig volt családja. Egy napon belépett gyermekei szobájába, hogy ebédelni hívja őket, megcsúszott egy kisautó szétszerelt kerekeibe és elesett. Arca a padlót érte, miközben orrába nyomódott egy félig megevett banán csücske. Egy pillanatra elveszítette az eszméletét. Amikor felállt kihúzta magát és szigorú tekintettel bámult.
- Gyerekes, anarchista társaság. - mondta Stefán a két alacsony embernek.
- Hiszen gyerekek. - mondta Stefán felesége, miközben férje arcát törölgette egy konyharuhával.
Stefán összepakolt és elköltözött.
Az elmúlt öt év alatt, minden reggeli kávézás közben érezte a konyharuha és a barnult banán szagát az orra hegyén. Gyűlölte ezt a szagot.
Nyolc órát dolgozott, ahogy szerinte minden rendes embernek kell, majd beült ezüst színű volvójába és hazament. Miután elfogyasztotta vacsoráját, kezdődött számára az igazi élet; a rendszabályozás.
Bekapcsolta számítógépét és...
Álljunk meg egy pillanatra!
Stefánnak honlapja van.
Nem is ez a meglepő, hanem ha jól látom ez egy zabolátlan honlap. Két szeráf között egy lótusz ülésben ülő szívárvány színű alak lebeg, mögöttük naplementébe fürdik a tenger. Vajon mit művelhet ez a szörnyeteg?
Stefán tudta, hogy a rendhez és a fegyelemhez vezető út mivel van kikövezve. Az ő rendje nem a harmonikus belső béke vagy a szeretet rendje volt. Nem. Stefán szerint minden baj forrása a babonák szertartások és a művészet emberfeletti köteléke volt.
Mert, hogy szerinte nem létezett ember feletti.
Így Stefán az elmúlt öt évet azzal töltötte, hogy a televízióból ismert módszert a rendetlen, zavaros emberek ellen felhasználja. Erős szimbólumokkal ellátott, saját maga által szerkesztett ezoterikus honlapján csupa ellentmondásos hazukságokról írt. Nagyrészüket ő találta ki, de örömmel látta, hogy van lehetősége máshonnan is átvennie hasonló butaságokat. Meggyőződésévé kezdett válni, hogy ő egy elhivatott, rendszabályozó, titkos társaság tagja.
A dolgok egész jól alakultak. Stefán nézettsége napról napra nőt. Árgus szemmel figyelte a statisztikát, számolgatta és csoportosította a lájkokat.
 Megértette küldetése egyetlen hazugsággal fog véget vetni minden emberfeletti misztikumnak.
A nézettség egyenesen arányos volt a félelem faktorral. Törte a fejét, mi lehetne a legfélelmetesebb hír, ami ezáltal minden emberhez eljut a Földön.
Kitalálta.
Több dolga nem volt. A zűrzavar akkor fog véget érni, amikor kiderül, hogy minden hazugság volt. Akkor Stefán hőn áhított rendjéért már semmit nem kell tennie.
Gondolta magában Stefán és megosztotta.  


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Eső

- Évike legyél szíves és mondjad meg a Ferinek, hogy ne menjen rá a fűre legközelebb! - Csókolom nem tetszett látni, hogy szembe jött a Laci? Máshogy nem férünk el. - kiabált a csirkéktől Feri. Zsuzsi néni pontosan tudta, hogy Feri is hallani fogja, de vele nem beszélt, mert utálta ezért kiabált a feleségével rendszeresen, ha Ferivel volt problémája. Utált mindenkit, mint ahogy szinte mindenki utált már mindenkit. Zsuzsi néni például azért utálta Ferit, mert nem hagyta, hogy leuralja az utcát.  - Azt akkor csodálkozik ha kirakom majd a sziklakertből a köveket az út szélére! - mormogta magában Zsuzsi néni és bement. Azonnal telefonált is szerencsétlen öccsének Tabajcsra, hogy jöjjön át kirakni a köveket, mert ő már nem bírja elviselni, hogy az előkertjét tönkreteszi az a mocskos szomszéd.  Szóval Zsuzsi néni mocskos szomszédnak hívta Ferit. Zsuzsi nénit a legtöbben mocskos komcsinak hívták. Feri nem így hívta, mert ő nem politizált. Az ő szemében Zsuzsi néni simán csak egy mocs...

Friedrich Sebastian Vallone

Ostoba sorsom megtalálásának története, fejcsóválással kísért lépteim árnyékába bújva élt. A sorok idősebbek, mint én magam. Eredetük a ködös homályba vész. Remélhetem csak, hogy lesz oly derék kutató, ki bátorságban messze előttem jár, s egykoron majd fény derít e zavaros rejtélyre.

A szennyeskosár

Azon az estén négy centiméter, csillogó hó borult a tájra. Ez a négy centiméter volt idén az első megkésett havacska, ami koránt sem volt elegendő egy egységes hótakarónak. Itt ott kilógott belőle a helyi mindenség. A csillogás a fagypont alá süllyedt hőmérséklet elegáns mutatója volt.  Bon az előző ténytől boldogan, egy kicsit későbbi erdei sétát tervezgetve lépett a frissen épült ház hálószobájába, hogy összeszedje a szennyest és bedobja a mosógépbe az első mosást. Megy az a gép magától is míg ő határozottabban életre kel. A házban mindenfelé kinyitogatott dobozok, egy fél élet kincseit mutogatták. A hálószoba sötétlila ágytakaró volt a nappalok fölött. Pár pillanattal ezelőtt tompán hullámzott ki alóla a valóság két szűrője, hogy mielőtt bármit is leszűrnének fogat mossanak és kávézzanak egyet.  De a sors a szűrők beindulását ma egészen máshogy tervezte. Éppen ezért Bon először illúziónak vélte a látottakat. A négy méteres, impozáns magasságot tartó baloldali fal enyhé...