Ugrás a fő tartalomra

Kávéházi mocsok / Apró mozdulat

Kávéházi mocsok
Csempehideg volt a szó. Pedig igyekezett eltitkolni, nehogy hőmintát vegyen róla bármelyik fül. De volt ott valaki, akinek érzékeny volt a vevőkészüléke az ilyesmire.

- Ez bizony csempehideg! - gondolta magában az a valaki és láthatatlan, meleg filctakaróval vonta körbe magát.
A többiek nem értették a ridegség terjedésének okát, csak egyszerűen vacogni kezdtek. Úgy döntött, bevonja őket is azzal a meleg, zöldes filctakaróval. Végül is nem áll semmiből. Csak akarnia kell.
Behunyta egy pillanatra a szemét és láthatatlan takaróját kiterjesztette mindenkire.
A sarokban ülő alak arcán mosoly jelent meg, a terem közepén álló fiatal lányból kibuggyant egy fél kacaj. Ez végigsöpört a termen és a plafon alá sűrűsödött egy felszabadult, hullámzó röhögés. Tényleg önfeledt volt. Mintha mindenki megérezte volna, hogy védelem alatt áll.
A szó pedig - az a csempehideg - elolvadt és lefolyt egy kávéscsésze oldalán. Onnan az asztalra csöppent. Az asztal jobbra lejtett, így ami a szóból maradt, az a padlóra került. A parketta réseibe szaladt, ahol magába szívta az évtizedes kávéházi mocsok.


Apró mozdulat
Ült a meleg vízben és a habokból kiemelkedő lábfejeit bámulta. Tetszett neki a piros körömlakk csillogása, a fehér hab és bőrének emberi színe. Egy pillanatra megmozdította bal lábfejét, hogy megtáncoltassa a csillogást a festéken.
Az apró mozdulattól a bal láb melletti habból levált egy darab.
Tekintetével követte alakulását. Először kedves, telt nyúllá változott. Lassan haladt tovább a víz felszínén, sípcsontja magasságában, a jobb láb irányába. Odaérve főnix madár formáját vette föl. Nem állt meg. Mintha húzta volna tovább valami erő. A jobb láb túloldalán várta egy másik csoport hab, ami lágyan körbeölelte és magába olvasztotta.
A piros körömlakkos akkor megértett valamit, amit eddig is tudott.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…

kör forog

bontott lila hajkoszorú az utolsó fény,
sztatikus vagy felfelé száll a fényhajszál. demerungba félig mártott édes világszelet ül
a hegyek és a villanyoszlopok szentté avatásán.
-Tehettek bármit, szent az egész! - mondja s
belehajlik a térd, minek szeme van rá.