Kávéházi mocsok
Csempehideg volt a szó. Pedig igyekezett eltitkolni, nehogy hőmintát vegyen róla bármelyik fül. De volt ott valaki, akinek érzékeny volt a vevőkészüléke az ilyesmire.
- Ez bizony csempehideg! - gondolta magában az a valaki és láthatatlan, meleg filctakaróval vonta körbe magát.
A többiek nem értették a ridegség terjedésének okát, csak egyszerűen vacogni kezdtek. Úgy döntött, bevonja őket is azzal a meleg, zöldes filctakaróval. Végül is nem áll semmiből. Csak akarnia kell.
Behunyta egy pillanatra a szemét és láthatatlan takaróját kiterjesztette mindenkire.
A sarokban ülő alak arcán mosoly jelent meg, a terem közepén álló fiatal lányból kibuggyant egy fél kacaj. Ez végigsöpört a termen és a plafon alá sűrűsödött egy felszabadult, hullámzó röhögés. Tényleg önfeledt volt. Mintha mindenki megérezte volna, hogy védelem alatt áll.
A szó pedig - az a csempehideg - elolvadt és lefolyt egy kávéscsésze oldalán. Onnan az asztalra csöppent. Az asztal jobbra lejtett, így ami a szóból maradt, az a padlóra került. A parketta réseibe szaladt, ahol magába szívta az évtizedes kávéházi mocsok.
Apró mozdulat
Ült a meleg vízben és a habokból kiemelkedő lábfejeit bámulta. Tetszett neki a piros körömlakk csillogása, a fehér hab és bőrének emberi színe. Egy pillanatra megmozdította bal lábfejét, hogy megtáncoltassa a csillogást a festéken.
Az apró mozdulattól a bal láb melletti habból levált egy darab.
Tekintetével követte alakulását. Először kedves, telt nyúllá változott. Lassan haladt tovább a víz felszínén, sípcsontja magasságában, a jobb láb irányába. Odaérve főnix madár formáját vette föl. Nem állt meg. Mintha húzta volna tovább valami erő. A jobb láb túloldalán várta egy másik csoport hab, ami lágyan körbeölelte és magába olvasztotta.
A piros körömlakkos akkor megértett valamit, amit eddig is tudott.
Csempehideg volt a szó. Pedig igyekezett eltitkolni, nehogy hőmintát vegyen róla bármelyik fül. De volt ott valaki, akinek érzékeny volt a vevőkészüléke az ilyesmire.
- Ez bizony csempehideg! - gondolta magában az a valaki és láthatatlan, meleg filctakaróval vonta körbe magát.
A többiek nem értették a ridegség terjedésének okát, csak egyszerűen vacogni kezdtek. Úgy döntött, bevonja őket is azzal a meleg, zöldes filctakaróval. Végül is nem áll semmiből. Csak akarnia kell.
Behunyta egy pillanatra a szemét és láthatatlan takaróját kiterjesztette mindenkire.
A sarokban ülő alak arcán mosoly jelent meg, a terem közepén álló fiatal lányból kibuggyant egy fél kacaj. Ez végigsöpört a termen és a plafon alá sűrűsödött egy felszabadult, hullámzó röhögés. Tényleg önfeledt volt. Mintha mindenki megérezte volna, hogy védelem alatt áll.
A szó pedig - az a csempehideg - elolvadt és lefolyt egy kávéscsésze oldalán. Onnan az asztalra csöppent. Az asztal jobbra lejtett, így ami a szóból maradt, az a padlóra került. A parketta réseibe szaladt, ahol magába szívta az évtizedes kávéházi mocsok.
Apró mozdulat
Ült a meleg vízben és a habokból kiemelkedő lábfejeit bámulta. Tetszett neki a piros körömlakk csillogása, a fehér hab és bőrének emberi színe. Egy pillanatra megmozdította bal lábfejét, hogy megtáncoltassa a csillogást a festéken.
Az apró mozdulattól a bal láb melletti habból levált egy darab.
Tekintetével követte alakulását. Először kedves, telt nyúllá változott. Lassan haladt tovább a víz felszínén, sípcsontja magasságában, a jobb láb irányába. Odaérve főnix madár formáját vette föl. Nem állt meg. Mintha húzta volna tovább valami erő. A jobb láb túloldalán várta egy másik csoport hab, ami lágyan körbeölelte és magába olvasztotta.
A piros körömlakkos akkor megértett valamit, amit eddig is tudott.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése