Már egy hete betakarították a kukoricát. Etelka és Irén csendben ültek a félhomályos szoba szegletében és kosárba dobálták a távoli származású, sárga fogsorokat. Most nem az állatoknak szánták, hanem esti csemegének. A máskor hazug mesékben úszkáló, varázslatos folyamat elhúzódott és mocskos arcát mutogatta. A virágokká nyitott, csikorgó levelek mindegyike alatt, idegen rovarokat találtak. Soha életükben nem láttak még ilyeneket.
A szobában csend honolt és a két asszony arcára halvány fintor ült.
Etelka megvakarta ezüst kontya alatti, elvékonyodott bőrét s a halvány fintort erőteljessé alakítva Irénre nézett.
Irén felhúzta ritkás szemöldökét és lebiggyesztette vékonyka száját. Etelkának erről eszébe jutott egy régi emlék.
Tíz évesek lehettek, mikor egy nyirkos, tavaszi reggelen - megsejtve a nyár közeledtét - térdig gázoltak a Bodza patakban és önfeledten fröcskölték egymást. Mikor megunták a hideg víz égető érzését kiültek a partra s a csalóka napfényre tartották vézna kis lábaikat. Irén akkor nézett így, mikor bokája felett észrevette a dagadó piócát. Etelka is undorral nézett a saját lábára, mert neki is jutott ebből a szép állatból. Három is. Etelka egy botért nyúlt és előbb Irén lábáról bökdöste le az élősködőt majd a sajátjáról.
Irén fiatalabb volt négy évvel. Ma már nem látszott a korkülönbség kettejük között, de Etelka még mindig olyan kicsinek látta Irént.
Jól ismerte Irén természetét. Tudta, hogy nem fog panaszkodni és egészen addig fogja pucolni a gusztustalan kukoricákat, míg Etelka abba nem hagyja. Etelka megsajnálta Irént és csendes, szelíd hangon így szólt:
- Irén. Hagyjuk a büdös picsába ezt a kukoricázást! Nem tudom hogy vagy vele, de én undorodom.
Irén alig hallhatóan felsóhajtott, lassan, derekát fogva felállt és az egész zsákot kivitte a kukába.
Mikor visszatért bájosan így szólt:
- Ehetnének inkább gazt, az anyjuk picsáját!
Etelka nem válaszolt semmit.
Irén visszaült elnyűtt fotelébe és lehunyta a szemét.
- Emlékszel a piócákra a patakban Etus?
- Hm. - hagyta el Etelka száját az emlékezés édes hangja.
- Olyan kicsik voltunk, olyan tiszták és olyan önfeledtek. - ámuldozott elvékonyítva hangszínét, majd dörmögve hozzátette:
- ...de bassza meg valamiért úgy érzem semmi sem változott.
Ezután felvette a szemüvegét és ránézett mobiltelefonja aprócska kijelzőjére, hátha lehalkítva felejtette. Sóhajtva tette le az éjjeli szekrényére az értelmetlen készüléket és a távirányítóért nyúlt, hogy bekapcsolja a lapos televíziót. A fia tavalyi karácsonyi ajándéka volt, ami lassan észrevétlenül lopkodta el Irén emlékeit. Mégis szerette. Csak azon sajnálkozott néha, hogy nem lehet rátenni a tévére való csipketerítőt. Hat perc múlva kezdődött Az elveszett Luisa című telenovella kettőszáz negyedik epizódja.
Etelka kibicegett a konyhába és felrakott egy teát a tűzhelyre.
- Semmi sem változott, semmi sem változott. - dünnyögte magában félmérgesen.
A szobában csend honolt és a két asszony arcára halvány fintor ült.
Etelka megvakarta ezüst kontya alatti, elvékonyodott bőrét s a halvány fintort erőteljessé alakítva Irénre nézett.
Irén felhúzta ritkás szemöldökét és lebiggyesztette vékonyka száját. Etelkának erről eszébe jutott egy régi emlék.
Tíz évesek lehettek, mikor egy nyirkos, tavaszi reggelen - megsejtve a nyár közeledtét - térdig gázoltak a Bodza patakban és önfeledten fröcskölték egymást. Mikor megunták a hideg víz égető érzését kiültek a partra s a csalóka napfényre tartották vézna kis lábaikat. Irén akkor nézett így, mikor bokája felett észrevette a dagadó piócát. Etelka is undorral nézett a saját lábára, mert neki is jutott ebből a szép állatból. Három is. Etelka egy botért nyúlt és előbb Irén lábáról bökdöste le az élősködőt majd a sajátjáról.
Irén fiatalabb volt négy évvel. Ma már nem látszott a korkülönbség kettejük között, de Etelka még mindig olyan kicsinek látta Irént.
Jól ismerte Irén természetét. Tudta, hogy nem fog panaszkodni és egészen addig fogja pucolni a gusztustalan kukoricákat, míg Etelka abba nem hagyja. Etelka megsajnálta Irént és csendes, szelíd hangon így szólt:
- Irén. Hagyjuk a büdös picsába ezt a kukoricázást! Nem tudom hogy vagy vele, de én undorodom.
Irén alig hallhatóan felsóhajtott, lassan, derekát fogva felállt és az egész zsákot kivitte a kukába.
Mikor visszatért bájosan így szólt:
- Ehetnének inkább gazt, az anyjuk picsáját!
Etelka nem válaszolt semmit.
Irén visszaült elnyűtt fotelébe és lehunyta a szemét.
- Emlékszel a piócákra a patakban Etus?
- Hm. - hagyta el Etelka száját az emlékezés édes hangja.
- Olyan kicsik voltunk, olyan tiszták és olyan önfeledtek. - ámuldozott elvékonyítva hangszínét, majd dörmögve hozzátette:
- ...de bassza meg valamiért úgy érzem semmi sem változott.
Ezután felvette a szemüvegét és ránézett mobiltelefonja aprócska kijelzőjére, hátha lehalkítva felejtette. Sóhajtva tette le az éjjeli szekrényére az értelmetlen készüléket és a távirányítóért nyúlt, hogy bekapcsolja a lapos televíziót. A fia tavalyi karácsonyi ajándéka volt, ami lassan észrevétlenül lopkodta el Irén emlékeit. Mégis szerette. Csak azon sajnálkozott néha, hogy nem lehet rátenni a tévére való csipketerítőt. Hat perc múlva kezdődött Az elveszett Luisa című telenovella kettőszáz negyedik epizódja.
Etelka kibicegett a konyhába és felrakott egy teát a tűzhelyre.
- Semmi sem változott, semmi sem változott. - dünnyögte magában félmérgesen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése