Ugrás a fő tartalomra

Semmi sem változott

Már egy hete betakarították a kukoricát. Etelka és Irén csendben ültek a félhomályos szoba szegletében és kosárba dobálták a távoli származású, sárga fogsorokat. Most nem az állatoknak szánták, hanem esti csemegének. A máskor hazug mesékben úszkáló, varázslatos folyamat elhúzódott és mocskos arcát mutogatta. A virágokká nyitott, csikorgó levelek mindegyike alatt, idegen rovarokat találtak. Soha életükben nem láttak még ilyeneket.

A szobában csend honolt és a két asszony arcára halvány fintor ült.
Etelka megvakarta ezüst kontya alatti, elvékonyodott bőrét s a halvány fintort erőteljessé alakítva Irénre nézett.
Irén felhúzta ritkás szemöldökét és lebiggyesztette vékonyka száját. Etelkának erről eszébe jutott egy régi emlék.
Tíz évesek lehettek, mikor egy nyirkos, tavaszi reggelen - megsejtve a nyár közeledtét - térdig gázoltak a Bodza patakban és önfeledten fröcskölték egymást. Mikor megunták a hideg víz égető érzését kiültek a partra s a csalóka napfényre tartották vézna kis lábaikat. Irén akkor nézett így, mikor bokája felett észrevette a dagadó piócát. Etelka is undorral nézett a saját lábára, mert neki is jutott ebből a szép állatból. Három is. Etelka egy botért nyúlt és előbb Irén lábáról bökdöste le az élősködőt majd a sajátjáról.
Irén fiatalabb volt négy évvel. Ma már nem látszott a korkülönbség kettejük között, de Etelka még mindig olyan kicsinek látta Irént.
Jól ismerte Irén természetét. Tudta, hogy nem fog panaszkodni és egészen addig fogja pucolni a gusztustalan kukoricákat, míg Etelka abba nem hagyja. Etelka megsajnálta Irént és csendes, szelíd hangon így szólt:
- Irén. Hagyjuk a büdös picsába ezt a kukoricázást! Nem tudom hogy vagy vele, de én undorodom.
Irén alig hallhatóan felsóhajtott, lassan, derekát fogva felállt és az egész zsákot kivitte a kukába.
Mikor visszatért bájosan így szólt:
- Ehetnének inkább gazt, az anyjuk picsáját!
Etelka nem válaszolt semmit.
Irén visszaült elnyűtt fotelébe és lehunyta a szemét.
- Emlékszel a piócákra a patakban Etus?
- Hm. - hagyta el Etelka száját az emlékezés édes hangja.
- Olyan kicsik voltunk, olyan tiszták és olyan önfeledtek. - ámuldozott elvékonyítva hangszínét, majd dörmögve hozzátette:
- ...de bassza meg valamiért úgy érzem semmi sem változott.
Ezután felvette a szemüvegét és ránézett mobiltelefonja aprócska kijelzőjére, hátha lehalkítva felejtette. Sóhajtva tette le az éjjeli szekrényére az értelmetlen készüléket és a távirányítóért nyúlt, hogy bekapcsolja a lapos televíziót. A fia tavalyi karácsonyi ajándéka volt, ami lassan észrevétlenül lopkodta el Irén emlékeit. Mégis szerette. Csak azon sajnálkozott néha, hogy nem lehet rátenni a tévére való csipketerítőt. Hat perc múlva kezdődött Az elveszett Luisa című telenovella kettőszáz negyedik epizódja.
Etelka kibicegett a konyhába és felrakott egy teát a tűzhelyre.
- Semmi sem változott, semmi sem változott. - dünnyögte magában félmérgesen.



Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Mínusz én világ

Ha nem lennék nem lenne bátorságom,
Betűkből összehordott ágas-bogasságom.
Nem sírnál - ha nem lennék - értem
S én nem bánnám - de ezt most nem értem.
A jelenhez képest lenne csak hiány.
Naptól takart részem alatt nem lenne árny,
S egy kismadár eggyel kevesebbet szólna,
Nem lépnék előre, így sima maradna egy őszi tócsa.

Persze csak ha nem mennél arra,
Valami hiány érzéstől némán hajtva.
Fejedet lógatva néznéd a tócsát ott lennt
S belelépnél, hogy azt a furcsa ürességet
- amiben épp magadat nézed -
szétkend.


Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…