Ugrás a fő tartalomra

Semmi sem változott

Már egy hete betakarították a kukoricát. Etelka és Irén csendben ültek a félhomályos szoba szegletében és kosárba dobálták a távoli származású, sárga fogsorokat. Most nem az állatoknak szánták, hanem esti csemegének. A máskor hazug mesékben úszkáló, varázslatos folyamat elhúzódott és mocskos arcát mutogatta. A virágokká nyitott, csikorgó levelek mindegyike alatt, idegen rovarokat találtak. Soha életükben nem láttak még ilyeneket.

A szobában csend honolt és a két asszony arcára halvány fintor ült.
Etelka megvakarta ezüst kontya alatti, elvékonyodott bőrét s a halvány fintort erőteljessé alakítva Irénre nézett.
Irén felhúzta ritkás szemöldökét és lebiggyesztette vékonyka száját. Etelkának erről eszébe jutott egy régi emlék.
Tíz évesek lehettek, mikor egy nyirkos, tavaszi reggelen - megsejtve a nyár közeledtét - térdig gázoltak a Bodza patakban és önfeledten fröcskölték egymást. Mikor megunták a hideg víz égető érzését kiültek a partra s a csalóka napfényre tartották vézna kis lábaikat. Irén akkor nézett így, mikor bokája felett észrevette a dagadó piócát. Etelka is undorral nézett a saját lábára, mert neki is jutott ebből a szép állatból. Három is. Etelka egy botért nyúlt és előbb Irén lábáról bökdöste le az élősködőt majd a sajátjáról.
Irén fiatalabb volt négy évvel. Ma már nem látszott a korkülönbség kettejük között, de Etelka még mindig olyan kicsinek látta Irént.
Jól ismerte Irén természetét. Tudta, hogy nem fog panaszkodni és egészen addig fogja pucolni a gusztustalan kukoricákat, míg Etelka abba nem hagyja. Etelka megsajnálta Irént és csendes, szelíd hangon így szólt:
- Irén. Hagyjuk a büdös picsába ezt a kukoricázást! Nem tudom hogy vagy vele, de én undorodom.
Irén alig hallhatóan felsóhajtott, lassan, derekát fogva felállt és az egész zsákot kivitte a kukába.
Mikor visszatért bájosan így szólt:
- Ehetnének inkább gazt, az anyjuk picsáját!
Etelka nem válaszolt semmit.
Irén visszaült elnyűtt fotelébe és lehunyta a szemét.
- Emlékszel a piócákra a patakban Etus?
- Hm. - hagyta el Etelka száját az emlékezés édes hangja.
- Olyan kicsik voltunk, olyan tiszták és olyan önfeledtek. - ámuldozott elvékonyítva hangszínét, majd dörmögve hozzátette:
- ...de bassza meg valamiért úgy érzem semmi sem változott.
Ezután felvette a szemüvegét és ránézett mobiltelefonja aprócska kijelzőjére, hátha lehalkítva felejtette. Sóhajtva tette le az éjjeli szekrényére az értelmetlen készüléket és a távirányítóért nyúlt, hogy bekapcsolja a lapos televíziót. A fia tavalyi karácsonyi ajándéka volt, ami lassan észrevétlenül lopkodta el Irén emlékeit. Mégis szerette. Csak azon sajnálkozott néha, hogy nem lehet rátenni a tévére való csipketerítőt. Hat perc múlva kezdődött Az elveszett Luisa című telenovella kettőszáz negyedik epizódja.
Etelka kibicegett a konyhába és felrakott egy teát a tűzhelyre.
- Semmi sem változott, semmi sem változott. - dünnyögte magában félmérgesen.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae