Ugrás a fő tartalomra

Zorholut kutyái

Mélyen a földkéreg alatt Zorholut kutyái kiszimatolták a lány lábainak késői nyomát. Vonyítani kezdtek. Zorholut abbahagyta az üst kavarását és felemelte tekintetét.
- Komolyan mondom, ha még egyszer összezavarom ezt a löttyöt miatta, vascipőben fog majd hajnalban táncikálni. Egyetlen jó tervet nem sikerült kifőznöm az elmúlt két hétben. Mi a fészkes fene bújt ebbe a beteg nőszemélybe, hogy mindig ilyenkor akar belőlem hülyét csinálni. - mondta tök fáradtan, nehéz, zacskós szemeit összehúzva.

- Kussoljatok! - üvöltötte hatfejű kutyái felé.
Túlrecitált hangjától Zorholut éléskamrájában megroppant egy aprócska ketrec. Háromszáznégy ártatlan tekintetű, mezei nyúl rontott elő belőle. A földalatti réseken át, két óra múlva jutottak el a csillagos ég alá. Szabadok voltak, de bátorságuk Zorholut ketrecében maradt. Háromszáznégyüknek sem volt akkora ez a tulajdonságuk, hogy azt a kis ékszerdobozt - a bátorságtárolót - akár egy hangya is észrevehette volna. Szóval nem sokat veszítettek.
Zorholutot azonban annál nagyobb veszteség érte. Csak ekkor még nem tudta.
- Felmegyek érte, mondjuk álmában. Megjelenek neki, mint valami belső sugallat és megmondom, hogy a nevetséges rituáléja puszta önmegnyugtatás. Értelmes nőknél ez bejön. Többet nem hoz békét az éjszakába. Az én éjszakámba basszus. Aztán kifőzöm végre ezt a tetü levest, hogy buggyanjon meg s szívja végre magába az a tizenkét ördögfattya. Azt utána mehetnek...majdnem azt mondtam Isten hírével. - közben keserű mosollyal felnézett.
- Magamban beszélek. - vihogott bele ezután egy görbe tükörbe, két kezével arcát markolászva.
- Egyáltalán nem vagy egyedül "Hófehérke". - válaszolt onnan egy flegma, kiégett hang. Az idézőjelet közben elmutogatta, ahogy manapság ezt szóbeszédben szokás.
- Holut te takarodj! Nem vagyok kíváncsi a jobbik énemre. Tedd magad hasznossá és takarítsd el odaföntröl a szemetet! - mondta Zor, tekintetét elfordítva a tükörről, bal mutatóujjával a barlangkastély plafonjára mutatva.
- A lányra gondolsz, aki éjszakánként...
- Ki ne mondd mit csinál, mert én esküszöm... - vágott Holut szavába Zor.
- Nem tudsz velem mit csinálni, úgyhogy kimondom: a lány aki esténként ellened dolgozik. - mondta szurkolói érzelmekkel Holut. Természetesen a lánynak szurkolt.

Hogy mit érzett ebből a lány?
Mikor leguggolt és az utolsó gyertyáját gyújtotta meg, fehér ruhájának csipkeszéle megremegett. Zorholut kutyáinak vonyítása egy tücsökciripelés erejével hatott rá. Lehunyta szemét és folytatta imáját. Az ima közben apró lábacskák százait látta, ahogy a szabadság felé ugrálnak. Mosolygott, aztán kinyitotta szemét és énekelni kezdett.
Na ennyit ért Zorholut recitálása.
És hogy mit álmodott ezek után?
Két nevetséges alak, akik démoninak kívánkoztak látszani eljöttek hozzá. Az egyik kedves öreg bácsira hasonlított, a másik meg nem. A lány ajtót nyitott nekik.
- Teát? - kérdezte.
- Igen kérek. - mondta a kedvesebbik.
- Süti nincs? - kérdezte a csúnya.
- Van. Hozom. - mondta a lány és kiment a konyhába.
Odakintről veszekedést hallott. A rút és a kedves idegen nyelven veszekedtek. Egy szót nem értett belőle, csak a nevét. Behozta a teát és a sütit. Az öregek zavartan elfogyasztották az eléjük rakott jókat, majd sietősen távoztak.
- Na mindegy is. - gondolta magában a lányka.
Álmának többi részét egy mezőn töltötte, ahol feltűnően sok nyulacska gyűlt köré.

Zorholut másnap naplemente után bement az éléskamrába kutyakajáért. Bőgve lépett ki az ajtón.
- Jó étvágyat gyerekek! - mondta a tükör és megfordult a világ.



Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…

kör forog

bontott lila hajkoszorú az utolsó fény,
sztatikus vagy felfelé száll a fényhajszál. demerungba félig mártott édes világszelet ül
a hegyek és a villanyoszlopok szentté avatásán.
-Tehettek bármit, szent az egész! - mondja s
belehajlik a térd, minek szeme van rá.