Ugrás a fő tartalomra

Séta egy különleges napon

Egyszer volt, ahol előtte nem, egy magocska. A magocskából csírácska lett, abból pedig bokrocska. A bokrocska három virágot hozott, amiből három apró kislány ugrott elő. A harmadik akkor bukfencezett ki a szirmocskák közül, amikor mindenki mással volt elfoglalva. Az országban, ahol a bokrocska nőtt azon a napon hatalmas ünnepséget rendeztek. Ugyanis valamire nagyon szerettek volna emlékezni az ország lakói, de úgy látszott már elfelejtették, hogy pontosan mire is. Sötét idők jártak akkoriban is és úgy látszik azóta sem tudják mit szeretnének megünnepelni azon a napon, de egy valamiben biztosak, abban, hogy minden évben tűzcsóvákat küldenek az égre és abban gyönyörködnek. Furcsa szokás. Nemde? Ha becsukod a szemed, akkor pontosan olyan, mintha egy háború kellős közepén ücsörögnél.
De térjünk vissza a bokrocska szirmaiból kipottyant harmadik kislányra. Szóval mindenki mással volt elfoglalva és így esett, hogy a kislány messze-messze gurult a bokrocskától. Gondolta felfedezi a világot.
- Na jó. - gondolta át - megelégszik a világnak azzal az aprócska szegletével, ahol az ünnepséget tartják. Nagyon hamar megszerette ezt a szegletet és a benne élő furcsa, elvarázsolt és igen szomorkás embereket. Ahogy cseperedett kezdte észrevenni magán, hogy rá is rejtélyes szomorúság ült akárcsak a többiekre. Nem is lett volna ez olyan nagy baj (dehogynem), hacsak ez a szomorúság nem emlékeztette volna folyton régi mesékre, ahol a királyság kútját megmérgezték.
Azt hiszem ez valami központi kút, amiből nem kellene innia senkinek. De vannak erdei források, amiknek tiszta a vize. Úgyhogy tényleg nem kell. Lehet, hogy fáradtságos megtalálni és bizalom is kell hozzá, hogy beleigyunk egy hegy mélyéből feltörő vízbe, de azt hiszem megéri.
Ennyi jutott eszembe a születésnapomon.

Első séta 37 évesen:
kapu

art nouveau

a háromágú tölgyfa

és a háromágú tölgyfa tündére muhaha

szellemhinta. vagy szellőhinta? nem láttam biztosan.

erre nincsenek szavaim


erre van: totemoszlop

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…

Történelem

Egyszer - úgy tíz évvel ezelőtt - araszoltam a dugóban a Moszkva (!) tér felől a Margit-híd irányába. Unottan bambultam magam elé. Két autóval előttem, a másik sávban, a piros lámpánál megállt egy lovaskocsi. Sajnáltam a két természeti lényt, aki ott topogott a zajos fémek között. Ekkor egyikőjük könnyített magán. A folyamat sokáig tartott és a frissen keletkezett tavacska lassan kúszott a zebra irányába. A lámpa zöldre váltott és a lovaskocsi tovább ment.
A dugó nagy volt, így amikor ismét pirosra váltott a lámpa ott álltam pontosan a zebra előtt. Mellettem, balra megállt a villamos és rohanó gyalogosok lepték el a nedves csíkokat. Emlékszem meleg nyári nap volt. A következő pár másodpercet ezért magas hőmérsékleten rögzítve tároltam. Néztem, ahogy az emberek végigtrappolnak a kis tócsában, belélegzik természetes gőzét mit sem sejtve eredetéről. Az utolsó kis csoportban egy fiatal lány kulcs csomót ejtett az aranyló pocsolya közepébe, majd megállt, sietve felvette és zsebre dugta a f…