Télvégi, vitaminhiányos, sötét délutánceruzák használják papírnak fehér arcomat. Nem fiatal de még nem is öreg az a kettő kis ablak rajta. Odakint állatok eszik egymást, az egyik élőre a másik tetemekre jár. Idebent az ebből fakadó döbbenet és a szokásos várakozás. Várakozás zöldebbre, kékebbre, tücskökre és puha fűre. Mondatvég tudat.
Anyu? Ugye ki fogjuk bírni mi is? Hallod? Ugye majd megbarátkozunk hamar azzal a dologgal? Lesz szép tiszta elménk? És ugye csak örömünkben sírunk azután?
Csend. Ez maradt nekünk. Meg a láthatatlan símogatás, ami aztán mindig mosolyt csal az árvák könnyes arcára.
... mindig is ez volt ... amióta emlékszem... de csak ha azóta, mióta az eszemet tudom ...az is éppen elégszer / tudathasadáson innen s túlról ... az éjszaka titka, a sok mosolygós nap alkonyba szállta után s az új hajnalt megelőzően... ott ahol már a kurta farkú malac sem túr... világokon innen... onnan - fény s árnyékhonban...
VálaszTörlés