Ugrás a fő tartalomra

Azt hiszem


Zenta elképesztő sebességgel száguldott volna vissza arra az andokbeli tájra, ahol az imént még egy totem mellett levitált, de nem lehetett. Lépések hangja zavarta meg ezt az idilli tökéletességet. 
Felkelt az ágyból és kiment a nappaliba. Zenta annyira ideges lett attól, hogy el kellett válnia kedvenc álomhelyétől, hogy észre sem vette mennyire megváltozott körülötte a világ. A pillanat tört részére emelte fel tekintetét és ránézett egy ismeretlen kétméteres ablakra. - Hát ez? - ennyi futott át az agyán és loholt tovább a zaj forrásának irányába. 
A másik hálószobában a falhoz döntve állt egy egészalakos tükör, amiből éppen abban a pillanatban lépett elő két reptilián. 

Na igen, te aki most olvasod ezeket a sorokat, - igen te - most vagy azok közé tartozol, akik azt kérdezik: "- De mi az a reptilián?" vagy azok közé, akik tudják mi az a reptilián. Az előzőek kedvéért elmondom, hogy a reptilián félig hüllő, félig humanoid lények elnevezése, akik itt élnek közöttünk. Elképzelhető, hogy mi vagyunk idegenek a Földön de az is lehet, hogy ők. Nem igazán vagyunk jóban. Azt hiszem. Most tételezzük fel, hogy mindez nem mese hanem valóság. Zentának legalábbis az volt.
A két reptilián abban a másik hálószobában egészen emberi külsővel rendelkezett. Bőrdzsekijük bandás felvarrókkal volt díszítve és csak egészen picit volt furcsa a fejük és a tekintetük. Zenta ettől még nagyon jól tudta, hogy ők nem emberek. Pasik voltak, olyan 35 és 45 között vagy 350 és 450 között - ezt egy reptiliánnál sosem lehet pontosan eldönteni. 
Zenta régen azt hitte, hogy a kertjükben lévő akácfa felett van egy dimenziókapu és ott jönnek mennek mindenféle lények, de azóta elköltöztek és úgy tűnt a dimenziókapu mindenhol ott van. Nem a tükörhöz volt köze és nem is az akácfához. A tükör csak eszköz volt. Az egyik legmenőbb dimenziókapus cucc, amit valaha használtak. 
Zenta ideges lett. - Egyszerűen nem igaz! - mondta - Meditálni szerettem volna, ezek meg itt mászkálnak a privát otthonomban. 
A két repti ügyet sem vetett Zentára és az ajtón át távoztak. Ahogy kiléptek a házból óriási vihart kavartak és sötétszürke eget hagyva maguk után, eltűntek a kert végében. Na ja. Azért nyom nélkül nem marad egy ilyen kis átruccanás. Zentán kívül még legalább egy és nála jóval nagyobb erő is érezte az ilyen jellegű eseményeket. 
Zenta úgy döntött benéz a tükörbe. Amit látott arra késztette, hogy felelőtlenül átlépjen a kapun. Atyám ami ott volt! Mintha valami Oscar díjas látványtervező sci-fijébe csöppent volna. Egyértelműen egy másik bolygóra lépett, mert az eget kettő fehér és egy barnás lila hold díszítette. A táj a Grand Canyonra emlékeztetett azzal a különbséggel, hogy a kőzet amiből az egész canyon állt hol türkiz kékesen hol rózsaszínen világított. De csak annyira, amennyire nem volt zavaró. Kicsit a gumicukorra hasonlított, de szilárdsága végett mégsem. Zenta kezdte úgy érezni, hogy ezzel a látvánnyal kárpótolták az andokbéli meditációjának hiányáért. Aztán megérezte, hogy ez a bolygó tele van reptiliánokkal. Nem látta őket, de érezte. Visszalépett a szobájába és úgy gyűrte össze az ember nagyságú tükröt, mintha egy A4-es papír lett volna.



- Aludni akarok! - mondta és visszasétált a hálószobájába. Alig szenderedett el megint lépteket hallott. 
- Na jó elég! - ugrott ki az ágyából és kiabálva indult el - Mégis mit képzeltek magatokról? Azt hiszitek nektek mindent szabad? Ez a privát otthonom. Nem gázolhattok csak úgy át rajta, mint egy mezőn! - intett újabb két reptilián után, akik az összegyűrt tükörből az ajtón át, a vihart maguk után hagyva távoztak az épületből.
Ahogy ez megtörtént jött a következő kettő. Ekkor Zenta halált megvető bátorsággal elkapta az egyiket, mélyen belenézett a szemébe és miközben egy régi noteszt és egy tollat nyomott a kezébe azt mondta: - Rendben! Beleegyezek, hogy rendszeresen az otthonomat használjátok átjárónak, de két feltétellel. Az egyik az, hogy garantáljátok a családom biztonságát a másik, hogy érkezéskor és távozáskor felírjátok ebbe a noteszbe a neveteket, ha mégis valamelyikőtök ostobaságot követne el tudjuk, hogy ki volt.
A reptilián - akinek az imént Zenta még a kezét fogta - mélységes nyugalommal leült egy aprócska kerek asztalhoz és írni kezdte a nevét. Zenta tátott szájjal nézte a jelenetet. A repti fiú, - mert igen fiatalnak nézett ki - hieroglifákat rajzolt. De nem akárhogyan hanem tökéletes, gyönyörű vonalvezetéssel. Minden olyan arányos volt és harmonikus, hogy annál szebb már nem is lehetett volna.
Zenta ettől teljesen megnyugodott.
- Mit rajzolsz?- kérdezte.
- Azt mondtad írjam le a nevem. Leírtam.
- Ez a neved?
- Igen.
- Ezt én nem tudom elolvasni. Elmondod hogy hívnak?
- A magas hegyeken süvítő szél alatt repülő madár. - mondta a reptilián. Ilyet mondott ez a furcsa, durva tekintetű figura. Ettől Zenta teljesen elnémúlt és olyan gondolatai támadtak, amik azelőtt sosem. 


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae