Ugrás a fő tartalomra

X


X halandó lény volt, de lépéseit az anyagba úgy kötötte útjához alakja, mintha egy lepkét akarnánk örökös földi járásra kényszeríteni. Annak a lepkének terhessé válnának aprócska - mégis önmagához képest - hatalmas szárnyai. Bizonyos, hogy eltávolítaná őket a teher végett meg azért, hogy hasonlatossá váljon földön járó új társaihoz.
Ilyen volt. Alkalmazkodott. Szerencsére legbelső lénye minden egyes éjszaka kiszabadult és magával repítette külső burkolatát az ég felé. Volt amikor ezt szó szerint kellett érteni és volt amikor nem. 
Különleges idők voltak,  telített energiákkal dúsult az anyag s szerkezete fellazult, amitől ő folyton a szárnyakra, az égre és az éjszakára gondolt.  
X hajlandóságot mutatott, mégsem értették meg őt mindannyian. A szelídek igen, míg a többiek nem is akarták. Elfoglaltak voltak. Általában könyörtelen fétisekre vágytak és egymás végtelen kínzására sötét poklot álmodtak. Oly sok mindent képtelenek voltak megvalósítani de ez nagyon könnyen ment nekik. X-et is megkínozták de testébe nőtt fájdalma tudássá változott. 
Azokban az időkben az éjszakai háló szinte teljesen eltűnt az egymásra csúsztatott világok között. Szabadon járt kelt benne minden olyan lény, aki ezt észrevette.  Az ember is közéjük tartozhatott volna de legtöbbjük rendszerint nem ment sehova. 
A világmindenség titkokkal és kétséggel teli - számukra - félelmetes világában többségük bezárta magát a kisszobába. 
X éjszakája csodálatos volt. Hosszú ideje gyakorolt technikája, a hold áradásában beérett. Látta, hogy minden apró részletben univerzumok, teljességre komponált világok rezdülnek. Nem szimbolikusan, hanem szó szerint. Látta a szekrényt, az ágy sarkát, a párnája szélét és a falakat, amint levetették magukról a fátylakat és megmutatták töltelékük csillagos valóságát. Energia volt minden és a kicsiben a kisebb hatalmas. A sötét szobában színpompás kozmikus ködök mozdultak és e csillagködök - a pauszpapírként egymásra pakolt világok egyéb lényei - szelíden tartották a szerkezetet. Ott voltak körülötte és egy régi ismerős éneket dúdolt mind, amitől kezdeti félelme elszállt. 
X velük dúdolt hajnalig, majd a napfelkelte előtt mély álomba zuhant és testét hátrahagyva két teljes órára átugrott egy másik - fényesebb dimenzióba. Boldogsággal tért vissza, de nem tudta hogyan tegyen úgy, mintha semmi nem történt volna. 
Minden, amit azóta szavakból összehordott értelmetlennek tűnt, úgyhogy lehunyta a szemét és felidézte azt a régi ismerős dallamot, újra meg újra. 

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…

kör forog

bontott lila hajkoszorú az utolsó fény,
sztatikus vagy felfelé száll a fényhajszál. demerungba félig mártott édes világszelet ül
a hegyek és a villanyoszlopok szentté avatásán.
-Tehettek bármit, szent az egész! - mondja s
belehajlik a térd, minek szeme van rá.