Ugrás a fő tartalomra

Homok


- Ez vajon kinek szól? Észrevetted, hogy sehol egy teremtett lélek? - kérdezte Galagonya. 
Ketten haladtak a kihalt úton. Jobb kéz felől egy iskola épülete kongott az ürességtől de mégis szólt benne a hangos bemondó. Propaganda arról, hogyan kell viselkedni ahhoz, hogy beilleszthető legyél a keretbe. Valaki jó ötletnek találta almazöldre pingálni az egymáshoz ragasztott dobozépületeket. 
- Kedvem lenne filmezni. Annyira bizarr nem? - kérdezte Galagonya. Teljesen a hatása alá került a látottaknak.
- Te meg fotózhatnál! Nincs kedved? - próbálta szóra bírni és egyben elhessegetni Liliom félelmét.  
- Nincs. Tűnjünk innen! - válaszolta Liliom. 
- Maradjunk még egy kicsit! - kérlelte Galagonya, de nem is törődvén a válasszal balra fordult. Lába mély homokba süllyedt. Lomhán csúszkálva haladtak a Tanácsháza irányába. Az barna volt, rajta piros felirat: TANÁCSHÁZA.  
Mindent belepett a csend. Sehol egy ember, sehol egy autó. Még madárcsicsergés és szúnyogzümmögés sem volt. Pedig a nap hét ágra sütött. Túrták maguk alatt a homokot. Ilyen mély homok egy kisváros közepén? 
Galagonya rájött, ha a cipőjének orrára áll szaladni is tud benne. Kacagva mutatta Liliomnak hogy néz ki futás közben, de Liliom arcán kétely ült. 
Galagonya nem volt hajlandó foglalkozni azzal a tekintettel. Jól érezte magát. Liliomot szerfölött zavarta Galagonya hangos nevetése. 
A nevetés hatására egy tíz év körüli kislány jelent meg az egyik ház sarkánál és Galagonya felé indult. A kislányon napszítta, kék rágógumi-márkás póló és ugyanolyan napszítta, kék rövidnadrág volt. Magasra húzott tornazoknija és fehér iskolai tornacipője nem illett a korba. 
- Várjunk csak? - szólalt meg Galagonya - Tanácsháza? - motyogta magában, majd a kislányra nézett.
- Hát és te? Honnan csöppentél ide? Hova tűntek a többiek? - kérdezte a kislányt. Az nem nézett föl. Szemlesütve belecsimpaszkodott Galagonya jobb kezébe. 
Galagonya elmosolyodott és össze vissza beszélt; az almazöld iskoláról, az oda nem illő homokról és a hangosbemondó szövegéről. 
Egy négy év körüli kisfiú kukucskált egy villanyoszlop mögül és felbátorodva a látottakon Galagonya irányába indult. 
Galagonya csak beszélt, beszélt és gyűltek köré a gyerekek. 
- Nem tetszik ez nekem. Ne beszélgess velük! - mondta Liliom. 
Ettől a gyerekek láthatóan megszeppentek és ahogyan jöttek el is mentek, beszélhetett Galagonya nekik akármilyen szépen. 
De Galagonya most sem keseredett el, hanem elindult jobbra, mert végre emberi hangokat hallott.  
A szocreál főút mögött egy óbarokk faluba csöppent. Templom, parókia és két tucat kőszobor. A szobrok szenteket ábrázoltak. Fél embernagyságú, sötétszürke testük virágfüzérekkel volt feldíszítve. 
Galagonyának a filmfelvételen járt az agya. Liliom szokásához híven kicsivel Galagonya mögött állt meg. A szobroktól távolabb emberek nagyobb csoportja várt valamire. 
Jól tették, mert ekkor az altemplomból egy papot két oldaláról támogatva húzott fel pár markos legény. A pap feje borotvált volt, arca vörös, rajta arany és fehér, gazdagon hímzett miseruha. 
- Mi lehet a baja? - kérdezte Galagonya félhangosan. 
Kellő távolságban álltak ahhoz, hogy nem vette észre őket senki. Főleg azért nem, mert mindenki a papot nézte. 
A pap mintha viaskodott volna a legényekkel, pedig ehhez nem sok erőt adott neki az ő Istene. Alacsony, vézna kis alak volt. 
- Ma itt tartom a misét. Ezen a szent helyen. - üvöltötte s Galagonya számára egyértelművé vált, hogy miért nem tudott egyedül menni. Elnevette magát, miközben két kezével takarta száját és Liliomra nézett.
Liliom is mosolygott. Végre nem félt. 
És valóban a pap azon a szent helyen, kint a szabadban megállt, háttal a tömegnek és láthatóan misére készült.  
A hívek egyáltalán nem háborodtak föl, hanem összekulcsolták kezeiket, lesütötték szemeiket és vártak. Úgy tűnt, az alkalom nem kivételes, hanem nagyon is megszokott. 
Galagonya ekkor érezte meg először, hogy tele van a szája homokkal. Köpni szeretett volna, de illetlenségnek tartotta, így szájában gyűjtötte homokos nyálát. 
- Ezt én nem nyelem le. - gondolta. 
A pap előhúzott egy kis, színes üveget a miseruha alól és meghúzta.  Az üveg gyönyörű volt. Csillogott rajta a napfény és messziről is jól látszott, hogy nem illik a korba. Galagonyának ekkor átfutott az agyán a gondolat, hogy valahogy itt senki és semmi nem illik az ő 2014-es évébe. Ilyen szemmel nézett körül és megrémült a látottakon. De cselekvésre már nem volt idő, mert ekkor a pap, recitáló hangon a következő szavakkal megnyitotta a misét: 
- Tudjátok mit?  Baszódjatok meg rohadt kis kísértetek!- üvöltötte.
Galagonya ekkor érezte először azt, hogy talán nem jó helyen jár. Attól tartott óriási verekedés tör ki a hívek között, de meglepetésére az egész társaság, mintha csak erre a pillanatra várt volna és hangos hahotázásban tört ki. 
Galagonya Liliom felé fordult, akivel szavak nélkül, egy szemvillanás alatt megbeszélték, hogy nagyon gyorsan lelépnek a helyszínről. 
Vissza a szocos főútra, végig az almazöld iskola mellett, szájában a homokos nyállal, kézen fogva szaladtak a dombig, ahonnan jöttek. 
A domb zöld volt, telis-tele madarakkal és bogarakkal. Ez megnyugtatóan hatott mindkettőjükre
...és hogy mi várta őket a domb túloldalán?
Nagy levegő, szemkinyitás s Galagonya ott feküdt az ő 2014-es virágos párnáján. Mellette Liliom mélyen aludt. Szeretett volna egy nagyot nevetni, de előtte szédülten kikóválygott a fürdőszobába és köpött egyet. 
A mosdókagylóban lassan csúszott a lefolyó irányába egy aprócska aranyszínű homokkupac. 


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Mínusz én világ

Ha nem lennék nem lenne bátorságom,
Betűkből összehordott ágas-bogasságom.
Nem sírnál - ha nem lennék - értem
S én nem bánnám - de ezt most nem értem.
A jelenhez képest lenne csak hiány.
Naptól takart részem alatt nem lenne árny,
S egy kismadár eggyel kevesebbet szólna,
Nem lépnék előre, így sima maradna egy őszi tócsa.

Persze csak ha nem mennél arra,
Valami hiány érzéstől némán hajtva.
Fejedet lógatva néznéd a tócsát ott lennt
S belelépnél, hogy azt a furcsa ürességet
- amiben épp magadat nézed -
szétkend.


Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…