Ugrás a fő tartalomra

Szemetet hord a szél

Egy szűk utca árnyékos sarkában, a légáramlat - falba ütközvén, körönként új hordalékkal érkezett.
Na ott, annál a ház saroknál sok szemetet és néhány száraz falevelet magával ragadott a képzelet.
Ezen a helyen kezdődik a parányi, viharos sor, rajta pár furcsa ékezet.


- Erős vagyok, legerősebb ám! -
Ringott egy szakadt, kis papírfoszlány.
Pár falevél remegve összefogott,
Egy papírtól riadtan okoskodott.
Pávaként verődtek erőkbe ők,
A szöszös, koszos hetvenkedők.
Olcsó, áttetsző maszkot tartván,
Egy nyugati ház sarok alján, mocskán.

Nézd mily ravaszak pár év alatt
Fogtak por-öklükkel szép madarat.
Kellett, hogy emeljék föl azokat,
Kik magukban erőtlen, poros kupac.
Ki hinné róluk e ház saroknál,
Hogy többek egy saroknyi, kis piszoknál?

A szárnyasok először elkerülték,
Felszíni csapdának tekintették.
Majd leszállt kis morzsáért egy-két galamb,
Alakult lassan a mocskos kaland.
Galambok befogva s felemelve,
Tálcákon hordozták őket körbe.

Hogy, hízik, hogy dagad az egy két tojó,
Már piszkosabb, nem is oly szívbemaró.
Söpredék dédelget, azt kutatja,
Mászhatna fölhizlalt madarakra.
Gyanúik kergetik néhány szóval.
De látszik a cél és hát' nagyon ótvar.
- Minek is akarnánk nyerget rátok,
Terhelni repülő vak igátok?

A távolból bárkinek úgy tűnhetett,
E kavalkád (mégis... lassan...) emelkedett.
Húztak a galambok reménykedve,
Erejük jó ügyért van bevetve.
Használják szárnyukat, sz@rhúzásra,
Együttes fénybeli tisztulásra.

Nem mondom, messziről jól mutatott.
Így sok madár került a csapdába ott.
Szerény kis étellel dédelgettek,
Másokat titokban eszegettek.

Madarak madarat öltek nekik.
A szemét a halálon terpeszkedik.
Galambok elszállva önmaguktól,
Hiúság lelküknek így parancsolt:
- Ikarus módjára repüljetek!
A zord méllyel cseppet se törődjetek!

A porördög méretes tengerré nőt,
Szült sellőt; szárnyatlant, szárnyat evőt.
Már zabálnak démoni alávalók,
A mély repülőkkel táplálkozók.

(Itt lép be a szárnysuhogásban élő, apró lepke, énekelgetve.)

- Repülök szépen a kék semmiben,
Le, majd föl kicsiket emelkedem,
Mosolygok, örülök szárny seregnek,
Suhognak, nem szólnak, körül vesznek.

(Méregetik.)

- Gyere csak! Mutasd meg mit is hoztál!
Életben eddig, hogy maradhattál?
Mi a kis titkod, te prédaállat,
Hogy nem falt fel eddig a nagy madárhad?

(Álmélkodik a parányi lény.)

Mekkora butaság. Miért tettem?
Lepkeként közétek keveredtem.
Madárnak, sellőknek, démonoknak,
Hittem s, hogy engem itt élni hagynak.
- Mit hozzak kukacot, szedret nektek
-kérdi - hogy épségben elmehessek?
...

Fölülről alulról veszélyes táj,
Tátong sok lepkére éhes csőr s száj.
Túlélt már olyan sok tarka napot,
Éjjel is életben maradhatott.
Egyetlen rejtélyre egy a válasz:
A Jó Isten óvja ezt az édes, kis lepkeszárnyat!




Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Mínusz én világ

Ha nem lennék nem lenne bátorságom,
Betűkből összehordott ágas-bogasságom.
Nem sírnál - ha nem lennék - értem
S én nem bánnám - de ezt most nem értem.
A jelenhez képest lenne csak hiány.
Naptól takart részem alatt nem lenne árny,
S egy kismadár eggyel kevesebbet szólna,
Nem lépnék előre, így sima maradna egy őszi tócsa.

Persze csak ha nem mennél arra,
Valami hiány érzéstől némán hajtva.
Fejedet lógatva néznéd a tócsát ott lennt
S belelépnél, hogy azt a furcsa ürességet
- amiben épp magadat nézed -
szétkend.


Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…