Egy szűk utca árnyékos sarkában, a légáramlat - falba ütközvén, körönként új hordalékkal érkezett.
Na ott, annál a ház saroknál sok szemetet és néhány száraz falevelet magával ragadott a képzelet.
Ezen a helyen kezdődik a parányi, viharos sor, rajta pár furcsa ékezet.
- Erős vagyok, legerősebb ám! -
Ringott egy szakadt, kis papírfoszlány.
Pár falevél remegve összefogott,
Egy papírtól riadtan okoskodott.
Pávaként verődtek erőkbe ők,
A szöszös, koszos hetvenkedők.
Olcsó, áttetsző maszkot tartván,
Egy nyugati ház sarok alján, mocskán.
Nézd mily ravaszak pár év alatt
Fogtak por-öklükkel szép madarat.
Kellett, hogy emeljék föl azokat,
Kik magukban erőtlen, poros kupac.
Ki hinné róluk e ház saroknál,
Hogy többek egy saroknyi, kis piszoknál?
A szárnyasok először elkerülték,
Felszíni csapdának tekintették.
Majd leszállt kis morzsáért egy-két galamb,
Alakult lassan a mocskos kaland.
Galambok befogva s felemelve,
Tálcákon hordozták őket körbe.
Hogy, hízik, hogy dagad az egy két tojó,
Már piszkosabb, nem is oly szívbemaró.
Söpredék dédelget, azt kutatja,
Mászhatna fölhizlalt madarakra.
Gyanúik kergetik néhány szóval.
De látszik a cél és hát' nagyon ótvar.
- Minek is akarnánk nyerget rátok,
Terhelni repülő vak igátok?
A távolból bárkinek úgy tűnhetett,
E kavalkád (mégis... lassan...) emelkedett.
Húztak a galambok reménykedve,
Erejük jó ügyért van bevetve.
Használják szárnyukat, sz@rhúzásra,
Együttes fénybeli tisztulásra.
Nem mondom, messziről jól mutatott.
Így sok madár került a csapdába ott.
Szerény kis étellel dédelgettek,
Másokat titokban eszegettek.
Madarak madarat öltek nekik.
A szemét a halálon terpeszkedik.
Galambok elszállva önmaguktól,
Hiúság lelküknek így parancsolt:
- Ikarus módjára repüljetek!
A zord méllyel cseppet se törődjetek!
A porördög méretes tengerré nőtt,
Szült sellőt; szárnyatlant, szárnyat evőt.
Már zabálnak démoni alávalók,
A mély repülőkkel táplálkozók.
(Itt lép be a szárnysuhogásban élő, apró lepke, énekelgetve.)
- Repülök szépen a kék semmiben,
Le, majd föl kicsiket emelkedem,
Mosolygok, örülök szárny seregnek,
Suhognak, nem szólnak, körül vesznek.
(Méregetik.)
- Gyere csak! Mutasd meg mit is hoztál!
Életben eddig, hogy maradhattál?
Mi a kis titkod, te prédaállat,
Hogy nem falt fel eddig a nagy madárhad?
(Álmélkodik a parányi lény.)
Mekkora butaság. Miért tettem?
Lepkeként közétek keveredtem.
Madárnak, sellőknek, démonoknak,
Hittem s, hogy engem itt élni hagynak.
- Mit hozzak kukacot, szedret nektek
-kérdi - hogy épségben elmehessek?
...
Fölülről alulról veszélyes táj,
Tátong sok lepkére éhes csőr s száj.
Túlélt már olyan sok tarka napot,
Éjjel is életben maradhatott.
Egyetlen rejtélyre egy a válasz:
A Jó Isten óvja ezt az édes, kis lepkeszárnyat!
Na ott, annál a ház saroknál sok szemetet és néhány száraz falevelet magával ragadott a képzelet.
Ezen a helyen kezdődik a parányi, viharos sor, rajta pár furcsa ékezet.
- Erős vagyok, legerősebb ám! -
Ringott egy szakadt, kis papírfoszlány.
Pár falevél remegve összefogott,
Egy papírtól riadtan okoskodott.
Pávaként verődtek erőkbe ők,
A szöszös, koszos hetvenkedők.
Olcsó, áttetsző maszkot tartván,
Egy nyugati ház sarok alján, mocskán.
Nézd mily ravaszak pár év alatt
Fogtak por-öklükkel szép madarat.
Kellett, hogy emeljék föl azokat,
Kik magukban erőtlen, poros kupac.
Ki hinné róluk e ház saroknál,
Hogy többek egy saroknyi, kis piszoknál?
A szárnyasok először elkerülték,
Felszíni csapdának tekintették.
Majd leszállt kis morzsáért egy-két galamb,
Alakult lassan a mocskos kaland.
Galambok befogva s felemelve,
Tálcákon hordozták őket körbe.
Hogy, hízik, hogy dagad az egy két tojó,
Már piszkosabb, nem is oly szívbemaró.
Söpredék dédelget, azt kutatja,
Mászhatna fölhizlalt madarakra.
Gyanúik kergetik néhány szóval.
De látszik a cél és hát' nagyon ótvar.
- Minek is akarnánk nyerget rátok,
Terhelni repülő vak igátok?
A távolból bárkinek úgy tűnhetett,
E kavalkád (mégis... lassan...) emelkedett.
Húztak a galambok reménykedve,
Erejük jó ügyért van bevetve.
Használják szárnyukat, sz@rhúzásra,
Együttes fénybeli tisztulásra.
Nem mondom, messziről jól mutatott.
Így sok madár került a csapdába ott.
Szerény kis étellel dédelgettek,
Másokat titokban eszegettek.
Madarak madarat öltek nekik.
A szemét a halálon terpeszkedik.
Galambok elszállva önmaguktól,
Hiúság lelküknek így parancsolt:
- Ikarus módjára repüljetek!
A zord méllyel cseppet se törődjetek!
A porördög méretes tengerré nőtt,
Szült sellőt; szárnyatlant, szárnyat evőt.
Már zabálnak démoni alávalók,
A mély repülőkkel táplálkozók.
(Itt lép be a szárnysuhogásban élő, apró lepke, énekelgetve.)
- Repülök szépen a kék semmiben,
Le, majd föl kicsiket emelkedem,
Mosolygok, örülök szárny seregnek,
Suhognak, nem szólnak, körül vesznek.
(Méregetik.)
- Gyere csak! Mutasd meg mit is hoztál!
Életben eddig, hogy maradhattál?
Mi a kis titkod, te prédaállat,
Hogy nem falt fel eddig a nagy madárhad?
(Álmélkodik a parányi lény.)
Mekkora butaság. Miért tettem?
Lepkeként közétek keveredtem.
Madárnak, sellőknek, démonoknak,
Hittem s, hogy engem itt élni hagynak.
- Mit hozzak kukacot, szedret nektek
-kérdi - hogy épségben elmehessek?
...
Fölülről alulról veszélyes táj,
Tátong sok lepkére éhes csőr s száj.
Túlélt már olyan sok tarka napot,
Éjjel is életben maradhatott.
Egyetlen rejtélyre egy a válasz:
A Jó Isten óvja ezt az édes, kis lepkeszárnyat!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése