Ugrás a fő tartalomra

Szemetet hord a szél

Egy szűk utca árnyékos sarkában, a légáramlat - falba ütközvén, körönként új hordalékkal érkezett.
Na ott, annál a ház saroknál sok szemetet és néhány száraz falevelet magával ragadott a képzelet.
Ezen a helyen kezdődik a parányi, viharos sor, rajta pár furcsa ékezet.


- Erős vagyok, legerősebb ám! -
Ringott egy szakadt, kis papírfoszlány.
Pár falevél remegve összefogott,
Egy papírtól riadtan okoskodott.
Pávaként verődtek erőkbe ők,
A szöszös, koszos hetvenkedők.
Olcsó, áttetsző maszkot tartván,
Egy nyugati ház sarok alján, mocskán.

Nézd mily ravaszak pár év alatt
Fogtak por-öklükkel szép madarat.
Kellett, hogy emeljék föl azokat,
Kik magukban erőtlen, poros kupac.
Ki hinné róluk e ház saroknál,
Hogy többek egy saroknyi, kis piszoknál?

A szárnyasok először elkerülték,
Felszíni csapdának tekintették.
Majd leszállt kis morzsáért egy-két galamb,
Alakult lassan a mocskos kaland.
Galambok befogva s felemelve,
Tálcákon hordozták őket körbe.

Hogy, hízik, hogy dagad az egy két tojó,
Már piszkosabb, nem is oly szívbemaró.
Söpredék dédelget, azt kutatja,
Mászhatna fölhizlalt madarakra.
Gyanúik kergetik néhány szóval.
De látszik a cél és hát' nagyon ótvar.
- Minek is akarnánk nyerget rátok,
Terhelni repülő vak igátok?

A távolból bárkinek úgy tűnhetett,
E kavalkád (mégis... lassan...) emelkedett.
Húztak a galambok reménykedve,
Erejük jó ügyért van bevetve.
Használják szárnyukat, sz@rhúzásra,
Együttes fénybeli tisztulásra.

Nem mondom, messziről jól mutatott.
Így sok madár került a csapdába ott.
Szerény kis étellel dédelgettek,
Másokat titokban eszegettek.

Madarak madarat öltek nekik.
A szemét a halálon terpeszkedik.
Galambok elszállva önmaguktól,
Hiúság lelküknek így parancsolt:
- Ikarus módjára repüljetek!
A zord méllyel cseppet se törődjetek!

A porördög méretes tengerré nőt,
Szült sellőt; szárnyatlant, szárnyat evőt.
Már zabálnak démoni alávalók,
A mély repülőkkel táplálkozók.

(Itt lép be a szárnysuhogásban élő, apró lepke, énekelgetve.)

- Repülök szépen a kék semmiben,
Le, majd föl kicsiket emelkedem,
Mosolygok, örülök szárny seregnek,
Suhognak, nem szólnak, körül vesznek.

(Méregetik.)

- Gyere csak! Mutasd meg mit is hoztál!
Életben eddig, hogy maradhattál?
Mi a kis titkod, te prédaállat,
Hogy nem falt fel eddig a nagy madárhad?

(Álmélkodik a parányi lény.)

Mekkora butaság. Miért tettem?
Lepkeként közétek keveredtem.
Madárnak, sellőknek, démonoknak,
Hittem s, hogy engem itt élni hagynak.
- Mit hozzak kukacot, szedret nektek
-kérdi - hogy épségben elmehessek?
...

Fölülről alulról veszélyes táj,
Tátong sok lepkére éhes csőr s száj.
Túlélt már olyan sok tarka napot,
Éjjel is életben maradhatott.
Egyetlen rejtélyre egy a válasz:
A Jó Isten óvja ezt az édes, kis lepkeszárnyat!




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae