Évente egyszer elmentünk a kristályszigetre többlet energiát gyűjteni. Nem adta könnyen a hely. A szigetnek önálló tudata volt.
Bárkit befogadott egy-két hétre. Annyi idő alatt mindenkinek szabadon nyújtotta a napfényt a barnasághoz, a kabócameditációt a lazasághoz, a tenger sóját a tisztuláshoz. De három hétre már csak az maradhatott, aki ezeket alapnak tekintette a kristályenergia sejtszintű megújításához. Ezt sírva ébredős álmok kísérték. A negyedik hét a kvantum szintekig hatolt. Ilyenkor már az ébrenlét alatt is sírtam, mások kiabáltak. Lebontott és újraépített mindent. Ez sokszor fizikai tünetekkel is járt és rendesen megviselte a neurotikus rendszert és a tudatot. Beépült mintákat és kódprogramokat írt felül.
A sziget telis tele volt titkokkal, amit vörös földje és mindent elborító kövei alaposan elfedtek. Elsőre földi paradicsomnak hatott, de egyszerre hordozta magában a tudás felszabadító és terhes mivoltát.Hol trópusi növények, hol szeméthalom borította. Minden amit maga hozott létre keveredett az emberek itt lerakott mocskával. Rozsdás utánfutók és összenyomott energiaitalos dobozok alatt csillogott a titok. Borostyánszínű szilárd lemezek közé zárt ragyogása kifeszítette önhittségünk zászlaját és darabokra tépette egy helyi szélsárkánnyal.
Aztán eljött az idő amikor már zárt cipőben mentünk le a partra és olvadós csokit is vihettünk magunkkal. Ettől még végtelennek tűnt a nyár. A felhőket az a különös mindenből áradó fény fújta el ahányszor megjelentek.
Itt mindig összegeztem, hogy jobban kéne szeretni. Mindenkinek.
Kicsire zsugorodtam, nagy levegőt vettem és megtöltöttem a fénytároló cellákat.
A helyiek nagy része erős pajzzsal védte magát az ilyen szintű átalakulástól. Akik mégsem, azoknak leírhatatlan mosoly ült az arcukon.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése