Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.
Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok?
Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.
Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.
De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem.
Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen.
Azóta megtanultam, kezelni őket - már ami az ilyesmi érzelmeket illeti. Ettől persze minden olyan hideg körülöttem, mint a hó. Csendes, üres és távoli a szenvedély.
Amikor álmomban arra járok sírva ébredek. Vajon mi veszett el, azon a csehszlovák tájon? A bal sílécem majdnem. Egy túlméretes Fisher léc volt, amin nem működött a fék. A Totyáék vették nekem egy börzén. Szerettem nagyon és még hét évig használtam. Ugyan megjavították, de ahányszor ránéztem eszembe jutott milyen jó volt, amikor még nem működött a fék.
Anyu rendszeresen összekuporgatta a pénzt, hogy elmehessek a sítáborba, mert rajongtam a hóért, a magas hegyekért és ő ezt tudta. Erőn felül szolgáltatta nekem a csodákat, de ezt akkor én még nem éreztem át.
Hiányzik minden. Nem akarok rá gondolni, de nem tudom mi van velem.
Szóval odakint csúszós sár van. Februári tavasz. Azt hiszem el fogok költözni egy magas, fehér hegyre. Nem tudom pontosan melyik évben lesz ez, mert az ilyesmit senki nem tudja előre.
Ezt az emléket viszont úgy döntöttem magammal viszem.
Szeretném annyiszor visszanézni azt a pillanatot, ahányszor csak lehet. Belekódoltam a boldogság titkát. Csak még nem tudom mi az.
- Évike legyél szíves és mondjad meg a Ferinek, hogy ne menjen rá a fűre legközelebb! - Csókolom nem tetszett látni, hogy szembe jött a Laci? Máshogy nem férünk el. - kiabált a csirkéktől Feri. Zsuzsi néni pontosan tudta, hogy Feri is hallani fogja, de vele nem beszélt, mert utálta ezért kiabált a feleségével rendszeresen, ha Ferivel volt problémája. Utált mindenkit, mint ahogy szinte mindenki utált már mindenkit. Zsuzsi néni például azért utálta Ferit, mert nem hagyta, hogy leuralja az utcát. - Azt akkor csodálkozik ha kirakom majd a sziklakertből a köveket az út szélére! - mormogta magában Zsuzsi néni és bement. Azonnal telefonált is szerencsétlen öccsének Tabajcsra, hogy jöjjön át kirakni a köveket, mert ő már nem bírja elviselni, hogy az előkertjét tönkreteszi az a mocskos szomszéd. Szóval Zsuzsi néni mocskos szomszédnak hívta Ferit. Zsuzsi nénit a legtöbben mocskos komcsinak hívták. Feri nem így hívta, mert ő nem politizált. Az ő szemében Zsuzsi néni simán csak egy mocs...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése