Ugrás a fő tartalomra

Egy kísértet városa

Szerda volt és a rendszer úgy formálódott, hogy festékpatronért kellett koslatni. N. ide is meg oda is bement volna de a helyen ahol élt még működött a hosszú ebédszünet fogalma. Jól van akkor - gondolta - megvárja míg a jobb sorsa érdemes lények befejezik a műanyag fagyisdobozok tartalmának elfogyasztását. Addig nézte hogyan omlik darabjaira országának egykori csodálatos fővárosa. 
N. egyszer régen - lehetett vagy nyolc éves - hajóval érkezett ide szüleivel és már akkor tudta itt akar majd élni. Pedig akkor már régen omladozott. A bajt a helytelen névmágia hozta a városra.
Egy kísértet városa nem lehet élő, fejlődő és burjánzó közeg. De a helyiek ragaszkodtak hozzá, hogy egy kétes megítélésű, ezer éve halott király tulajdonaként tekintsenek rá. Nem is sejtették, hogy a minden alkalommal kimondott jelző - miszerint ez a hely a kísértet városa - egy másik dimenzió működését erősítette miközben a jelenlévőktől szívta el az erőt.
De hogy is lehetne ezt megváltoztatni egy olyan helyen, ahol a dicső múlt romjaiból ilyesztő, mágikus kötést építettek. Legtöbben tudatában sem voltak annak a sötét tervnek, ami attól még tökéletesen működött. De erről senki, így N. sem beszélhetett.
Szerda volt. A szerda olyan se nem itt, se nem ott érzése nyomasztotta az étkező embereket. Nem tudták, hogy egyszerre de mindannyian megálltak és azt érezték, egyetlen szép gondolattal minden megváltoztatható. 
Ők hordozták országuk szomorú szívét. De most, amikor nem figyelt rájuk senki, kiléptek a kis boltok elé, felnéztek a tiszta égboltra és szabadon engedték azt a régi királyt. Az élők harcok nélkül, mindkét fél közös beleegyezésével, megegyező, szép szándékkal és láthatatlanul átvették az uralmat a város felett. 
Pontosan ekkor, a közeli hegy egyik tisztásán egy erdész döbbenten figyelte, ahogy a szarvasok szabályos körben állnak és óramutató járásával ellentétes forgásuk irányát lassan megváltoztatják.
N. belépett a festékpatron boltba és jó napot kívánt. Az volt vagy az lesz. Ki tudja?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Eső

- Évike legyél szíves és mondjad meg a Ferinek, hogy ne menjen rá a fűre legközelebb! - Csókolom nem tetszett látni, hogy szembe jött a Laci? Máshogy nem férünk el. - kiabált a csirkéktől Feri. Zsuzsi néni pontosan tudta, hogy Feri is hallani fogja, de vele nem beszélt, mert utálta ezért kiabált a feleségével rendszeresen, ha Ferivel volt problémája. Utált mindenkit, mint ahogy szinte mindenki utált már mindenkit. Zsuzsi néni például azért utálta Ferit, mert nem hagyta, hogy leuralja az utcát.  - Azt akkor csodálkozik ha kirakom majd a sziklakertből a köveket az út szélére! - mormogta magában Zsuzsi néni és bement. Azonnal telefonált is szerencsétlen öccsének Tabajcsra, hogy jöjjön át kirakni a köveket, mert ő már nem bírja elviselni, hogy az előkertjét tönkreteszi az a mocskos szomszéd.  Szóval Zsuzsi néni mocskos szomszédnak hívta Ferit. Zsuzsi nénit a legtöbben mocskos komcsinak hívták. Feri nem így hívta, mert ő nem politizált. Az ő szemében Zsuzsi néni simán csak egy mocs...

Sötét délutánceruzák

Télvégi, vitaminhiányos, sötét délutánceruzák használják papírnak fehér arcomat. Nem fiatal de még nem is öreg az a kettő kis ablak rajta. Odakint állatok eszik egymást, az egyik élőre a másik tetemekre jár. Idebent az ebből fakadó döbbenet és a szokásos várakozás. Várakozás zöldebbre, kékebbre, tücskökre és puha fűre. Mondatvég tudat. Anyu? Ugye ki fogjuk bírni mi is? Hallod? Ugye majd megbarátkozunk hamar azzal a dologgal? Lesz szép tiszta elménk? És ugye csak örömünkben sírunk azután? Csend. Ez maradt nekünk. Meg a láthatatlan símogatás, ami aztán mindig mosolyt csal az árvák könnyes arcára.