Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot.
Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán.
Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe.
Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata.
De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.
Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.
Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára és akkor elvesztettem a hitem a tündérekben. Aztán hitetlenségem végét vártam, mert tudva levő, hogy kerek harminc percet bír ki. Valóban vége lett és én azonnal ajtónállófogadást rendeztem a féllényeknek.
Megbeszéltük, hogy ha mindenki jó lesz és aranyos, akkor kiderül minden.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése