Ugrás a fő tartalomra

Létezem

öntudatára ébredt volna az egész?
okos lett az ember?
az információ birtoklás együtt jár az önálló gondolatalkotás képességével?
más más csatornákra hullámzunk s így természetes, hogy egyre élesebben válunk el egymástól?
a szél könnyedén szerzett titulusainkat lobogtassa tarka zászlók helyett?
alatta gyülevész csoportok üvölthetik; egyik a másiknak:
te vagya hülye! te vagya hülye!
a tele vízió és a virtuális világ minket szolgál?
az oktatás - ebben a formájában - valóban értünk van?

Vagy:
Uniformizál és egyszerű bábokká, szabadnak hitt rabszolgákká, könnyen mozgatható tömeggé varázsol?
Esetleg  minél tovább tart, annál komolyabb az agymosás és több a melléktermék?
Hallottál már a messiásfóbiáról?
Elitképzésről?
Kiválasztottság érzésről?
Papírgyűjtés 80-as IQ-val? Hm?
Vajon tudod mi a különbség másolás és alkotás között?
Tapasztalat és elmélet között?
Kritika és ítélet között?
Oktatás és kioktatás között?
Elismerés és seggnyalás között?
Hála és hajbókolás között?


Helyettem:
Beszéld meg velük, én nem érek rá, mert fákat ölelgetek.
Szállj vitába velük, én naplementét nézek, csak adott mennyiség elérhető számomra.
Értsd meg őket, én nem érek rá mert gyerekrajzokat csodálok.
Utáld őket, mert nekem az az energia varázsbot keresésre kell.
Hagyd, hogy lenézzenek, amíg én a Mágus hegyről nézek le.
Kérdezz vissza ötven év múlva, hogy tudtak ekkorát tévedni, addig én ötvenszer tévedek el egy titkos völgyben.
Hidd el hogy szabad vagy, hogy azért oktatnak, hogy viríthass a diplomáddal én addig az összes oklevelem elégetem egy tarka rét közepén és papírok helyett egy harmatcseppben tükröződő arcban ismeri el a mindenség, hogy létezem. Az erdőlakók jöttömre nem szaladnak messzire és valami azt súgja átutazóban vagyok. Ahogy te is. Nem vagy felettem és nem vagy alattam, de sosem lehetünk egyenlőek.





Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kasza nélkül

Egyszer talán majd megváltozik minden.
Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem.
Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet,
Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg.
Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva,
S indulok egy új útra helyemet átadva.

Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden.
Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen.
Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol,
Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol.
Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán
Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.



Pedig szerettem a havat

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a szemem láttára…

Mínusz én világ

Ha nem lennék nem lenne bátorságom,
Betűkből összehordott ágas-bogasságom.
Nem sírnál - ha nem lennék - értem
S én nem bánnám - de ezt most nem értem.
A jelenhez képest lenne csak hiány.
Naptól takart részem alatt nem lenne árny,
S egy kismadár eggyel kevesebbet szólna,
Nem lépnék előre, így sima maradna egy őszi tócsa.

Persze csak ha nem mennél arra,
Valami hiány érzéstől némán hajtva.
Fejedet lógatva néznéd a tócsát ott lennt
S belelépnél, hogy azt a furcsa ürességet
- amiben épp magadat nézed -
szétkend.