iakrif azub aktir

...félálomban a sorok közötti részt mindig meg meg alva... ...és ott, ahol a tó, az a kis szürke semmi várt - ők látták ilyennek, akiket mindig többieknek hívunk - rádobtam a vízre fadeszkámat és hatalmas fehér, színes madarammal siklottunk át a világokon. Dimenzióugrató volt bárhova az állóvíz. Mi jártunk is ott a mindenhol, mégis csak a tavon. Ők, - akiket mindig többieknek hívunk - kívülről nézték a jelenetet, amit nem láttak. De akkor mit néztek annyira?  - Van, hogy azt nézzük mit nem látunk. - mondta madaram.  Madaram, nyitott szárnyú énmagam repítette nézőpontom felettem, hogy lenézvén onnan, örömmel töltsön el látványom. Nem beszéltünk, csak siklottunk a túlpartra. Madaram nagyobb volt, mint kis idővel ezelőtt a hátsóülésen. Tízszer akkora és ezeregyszer fényesebb. Csodamadár volt. Nem ragadozott, de senkinek nem volt prédája, mert nem látták, mégis tisztelte aki csak elgondolta.  A nádasnál már kontinensekkel arrébb reggeliztünk aranyfényt.  Jóll...

angelávé zsurzsünáji herzsonán sémmonári durgevüli zorgtárán kevze hongá vármánáré logvanám titregüzi féltve űzi mándenám dolga esztve lepke füllent hirtelen mümgenem va dilleváré mindenem erre vkvári csányürám cnim izge vőn! izge cnim fuvzs dzsevi hzámi lopva lőn haszva másé sír a batra müzgidőm zonga sásos nádi zürgő frissegőm ámde hozzád serceg minden tettlevőm zorga früzi früzi venge hommanám zláta marga düllevényes vaktalám csodradzso a mirrené vra mászdálám dijre vkvávi plijvü sokra rázüzsám nekem veled zsenge zsenge rázüzsám

Utólag már sajnálom, hogy annyi mindent elnapoltam A szívemben azt a csücsköt egyre ritkáb banporoltam Hanyagul két öblös ívét magamnál fog  vaeltoltam Most egy kicsit középen van, helyére egy csuprot dobtam Téved majd a zaki látja, szívnek néz egy üres csuprot Megtöltheti, széttörheti én meg majd csak egyet csuklok dermedt esti siránkozás kering a sok vajákolás babusgat egy fenyő ága dalol halott földanyácska síró lánya haját fonja kicsi kezét simogatja szél süvít az erdő szélen mágus mondat zsong a végen: Kettő boltív alatt hordjad,  három napig meg se toldjad,  kilenc fehér holdját várjad,  patak vizét este lássad,  hozd a csuprot, csomót oldjad,  hét kéz fonta hajad bontsad!  Huss!

Ahogy sétáltam a gondosan, mégis teljesen szakszerűtlenül összerakott túl keskeny kerti ösvényen arra a napra gondoltam, amikor először került elém az ügy, ami végül ide vezetett.  Teológus unokatestvérem hívta fel rá a figyelmemet. De nem úgy, hogy mesélt valamiről. Az ügy annyira hátborzongató volt és számára is homályos, hogy jobbnak látta, ha én magam derítem föl, így elvitt magával egy bizarr eseményre. Nem akartam megsérteni elutasításommal, de az esemény vallásos háttere miatt igen erősen taszított. Ma már tudom, hogy kétségbeesésében egyetlen lehetőségként az ő Istenének eszközét látta bennem, s ha csődöt mondok e téren hitevesztett emberként kell leélnie az életét.  Az a nap azonban az én életemet sem hagyta érintetlenül. Hivatásomból adódóan, számtalan feltárt és feltárás nélküli mégis lezárt akta sora állt az én Istenem és köztem. Már régen nem láttam őt.  Azon az estén ott álltam unokatestvérem jobb oldalán egy épületben, aminek eredeti funkciója talán ...

Száz meg száz almacsutkával műanyag vödörbe landolt terméketlen álom rohad valami művi összanyag anyagtalan közepén. Nyirkos, penészes lehelete messze űzi az élőket. Számokban mérő "szakemberek" celebvacsorát löknek éhes társaim elé, hogy lenyelvén a módtalan élelmet felboruljon az "emésztésük". Közben odakint a dolgaszakadt szánhúzók csendben fagynak meg a szellemi télben. Mellettük tehetséggel telepakolt terülj terülj asztalkákon rohad a valódi táplálék. Értetlen, csalódott vagy dühös tettestárs itt mindenki. Ébresztőt fújnék a szellemi éjszakába, de hasztalan. Több és hatalmasabb ezen az apró lepkeszárnyon a vadul száguldozó lámpaoltogató.

Azon az estén négy centiméter, csillogó hó borult a tájra. Ez a négy centiméter volt idén az első megkésett havacska, ami koránt sem volt elegendő egy egységes hótakarónak. Itt ott kilógott belőle a helyi mindenség. A csillogás a fagypont alá süllyedt hőmérséklet elegáns mutatója volt.  Bon az előző ténytől boldogan, egy kicsit későbbi erdei sétát tervezgetve lépett a frissen épült ház hálószobájába, hogy összeszedje a szennyest és bedobja a mosógépbe az első mosást. Megy az a gép magától is míg ő határozottabban életre kel. A házban mindenfelé kinyitogatott dobozok, egy fél élet kincseit mutogatták. A hálószoba sötétlila ágytakaró volt a nappalok fölött. Pár pillanattal ezelőtt tompán hullámzott ki alóla a valóság két szűrője, hogy mielőtt bármit is leszűrnének fogat mossanak és kávézzanak egyet.  De a sors a szűrők beindulását ma egészen máshogy tervezte. Éppen ezért Bon először illúziónak vélte a látottakat. A négy méteres, impozáns magasságot tartó baloldali fal enyhé...

Lazgul professzor tanítványával szokásos padlórecsegtető sétájára indult. Ehhez fél évezrede ittragadt szellemét komolyan kellett edzenie. Ideje volt rá bőven. Számára ez sokkal több volt, mint szórakozás. Annyira jól csinálta ezt a tevékenységet, hogy az ittragadtak egy állófogadás keretén belül "a padlórecsegtetés nagymestere" címet ajándékozták neki. Módszertant is kidolgozott, így a padlórecsegtető tanfolyamot annak idején fel is vették a világmindenség képzési jegyzékébe, úgyhogy Lazgul professzor tulajdonképpen egy VKJ-s padlórecsegtető tanfolyam vezetője volt.  Ezernél is több diákja közül az egyik legtehetségesebb, Zilfterény gróf most is mellette lebegett és csodálta a mestert. A mester beszélgetésüket egy nagy sóhajjal szakította félbe, majd enyhén megemelt hangszínen így szólt: - Tudod Zilf hogyan jöttem rá a padlórecsegtetés módszerére? Zilfterény grófot összesen hárman hívhatták Zilfnek. Természetesen Lazgul professzor közéjük tartozott. Zilfterény gróf e...

- Elnézést a zavarásért - lépett a gépházba Trű - leállt a gépezet? Dolgába merülve ült a gépész. Fel sem nézett úgy válaszolt.  - Nem. Nem hallja? Minden rendesen forog, kattog meg gőzölög. - Nem értem.  - mondta Trű. - Tetszik tudni én egy alkatrész vagyok. - Hogy érti ezt? - nézett maga elé a gépész.  - Hát nem látja? Fogaskerék vagyok. Ugyan picike, de azért mégis egy fogaskerék.

Nordoggán vi fürvülleh Lazdág lazdág díve Fertengered hal mangarán  se nyulla, se gyille. Mardangúzva nurfulán a mújlap, a mújlap ser mundokün a grappalág se nyulgad, se fulgad. Most fürgén fut a túlra át egy nyúlhad, egy nyúlhad Én vennék tőlük tombolát de túl nagy, de túl nagy. Hol tarkán ül a sülve szép kép rólad, meg rólad De merre lép a botlad láb ott voltad, ott voltad. Mégse tépek vonva sárt Se nyolcat, se tollat És elmesél a csotradány egy mondat, egy mondat.

Férfi és női kortárs vers karika túra Dzsoké Fil de Kováts verse Belenyaltam a szájába Ülök bebaszva a Trinityben, Mobiltelefon a nyár hazug, Ellopta a Gyuri a nagymellű nőmet s nekem csak a pecsétes rózsaszín nájki póló gyűrődik a laptomon alatt a széken. Ennyit tudsz kisanyám, Tegnap én, ma Gyuri. Sírtál a vállamon  de Ákos baszottszar dalaira altattad el a szerelmünket, ami még bennem sem volt nemhogy benned. Kidobott nájki póló kukába szánva, felesleges könnycsepp nem hullott. Kiss Eleó Nóra Trefragáz verse Obégat Lovakkal álmodtam. Szelíden szálltak valami ködben. Mobiltelefonnak szorítok én is helyet a versben Hisz kopott életünk jelképes szárnynélküli madara ez, Világít, lobog, őriz, véd és elvarázsol. Okosabb, mint Zoli, pedig ő a PPKTEEFA-ra járt. Zontafaológus píédzsdí professzor negyeddiplomás hintafuntográfus. Fülemben őszi levelek színkavalkádja dalol, míg a szomszédban a meg nem született béke némán óbégat.

Ha felvállalod amit gondolsz nem mindenki fog szeretni, de ha nem - na látod - akkor sem! A szabályok azért vannak mert nélkülük rend lenne. Ellenségem ellensége egy másik ember. Sok lúd sokat gágog és rendszerint megfeledkezik egy disznóról. Jó borra nincs ígény, a cégérről meg már azt sem tudják mit jelent. Jobb félni... ezt a mondatot képtelenség értelmesen befejezni. Ki mint vet úgy arat más. A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, hogy pacsizzanak vele. Őszinte ember nincs, csak bolond. Tartja egy magyar közmondás!!! Bolond ember nincs, csak őszinte. Tartja egy magyar. /Minden jog....om elvesztettem, amikor megszülettem./

A lebontásra váró bakterházban, kövér kaktusz és két sovány tarka-macska betonlépcsőt sávol. Keretből újuló vasút mellett, pipacs nőtte pályázati halom vizuális háttér effektté, majd kisebb része Tibi Szlovákiában bejegyzett építőipari cégének eladásra kínált portékájává, nagyobb része tájba illetlen gazos dombbá válik.

- Ez vajon kinek szól? Észrevetted, hogy sehol egy teremtett lélek? - kérdezte Galagonya.  Ketten haladtak a kihalt úton. Jobb kéz felől egy iskola épülete kongott az ürességtől de mégis szólt benne a hangos bemondó. Propaganda arról, hogyan kell viselkedni ahhoz, hogy beilleszthető legyél a keretbe. Valaki jó ötletnek találta almazöldre pingálni az egymáshoz ragasztott dobozépületeket.  - Kedvem lenne filmezni. Annyira bizarr nem? - kérdezte Galagonya. Teljesen a hatása alá került a látottaknak.

öntudatára ébredt volna az egész? okos lett az ember? az információ birtoklás együtt jár az önálló gondolatalkotás képességével? más más csatornákra hullámzunk s így természetes, hogy egyre élesebben válunk el egymástól? a szél könnyedén szerzett titulusainkat lobogtassa tarka zászlók helyett? alatta gyülevész csoportok üvölthetik; egyik a másiknak: te vagya hülye! te vagya hülye! a tele vízió és a virtuális világ minket szolgál? az oktatás - ebben a formájában - valóban értünk van? Vagy: Uniformizál és egyszerű bábokká, szabadnak hitt rabszolgákká, könnyen mozgatható tömeggé varázsol? Esetleg  minél tovább tart, annál komolyabb az agymosás és több a melléktermék? Hallottál már a messiásfóbiáról? Elitképzésről? Kiválasztottság érzésről? Papírgyűjtés 80-as IQ-val? Hm? Vajon tudod mi a különbség másolás és alkotás között? Tapasztalat és elmélet között? Kritika és ítélet között? Oktatás és kioktatás között? Elismerés és seggnyalás között? Hála és hajbókolás közöt...

Valami olyan évszámot írunk, ami ezerkilencszáznyolcvannal kezdődik s pár elszánt gyerek a hőmérő higanyszálára tapad. - Talán ma. - gondolják. Judit és Piroska egyszerre kéredzkedik ki s így abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy együtt kereshetik a megfelelő szerszámot.

bontott lila hajkoszorú az utolsó fény, sztatikus vagy felfelé száll a fényhajszál. demerungba félig mártott édes világszelet ül a hegyek és a villanyoszlopok szentté avatásán. -Tehettek bármit, szent az egész! - mondja s belehajlik a térd, minek szeme van rá.

Kár hogy nem tudom megmondani pontosan mikor írtam ezt a szöszmöszt, de azóta is folyamatosan aktuális. Hogy kinek mi, meg hogy azt azért engedtem döntse el saját maga!

Egy nap furcsaságainak gyűjteménye: 1. Gyűjtöttem két vicces mozdulatot. (Az egyiket el tudom magyarázni. Hátrafelé kell menni anélkül, hogy a talpad elemelnéd a talajtól és a két lábfejed elmozdítanád egymástól.) 2. A furcsa mappában megint landolt egy screenshot a híradóból.  3. Eltöltöttem egy informatikai hullaházban három órát.  4. Csodálkoztam, hogy egy hét, egy napnak tűnik. (Gyanítom a hármas pont összefügg a négyessel.) 5. Telefonálás közben szaloncukrokon repülő malacokat rajzoltam és még sok hasonlót. 6. Ránéztem az egyetemi évek fotóira és hányingert kaptam: szó szerint. - Szorongástanfolyam megfelelési kényszerben szenvedőknek. - gondoltam.  7. Rájöttem, hogy ká versenyszelleme nemhogy nem lelkesít, hanem lehangol. Aki akar nevezzen be az egy életen átívelő "legyen mindenki jobb mindenkinél" rendezvénysorozatra! De nélkülem. - gondoltam. Cél szentesít! - mondják. Győzzön a legagresszívabb és emeljétek piedesztálra! Vaaagy leheeet hooogy: Ne...

- Áh - legyintett keserűen 'em'  - hazugság ez is! - mondta félhangosan és megint a piros X-et választotta. - Mémeket gyártanak. Mossák egymás agyát. Önprovokátorok, nézetdiktátorok! Az ilyen osztana meg inkább egy napi cukit. A műköröm után kettővel azonosul világpolitika témában. Odaírja, hogy mennyire érti, meg átérzi meg tudja. Mindezt egy - természetesen - budapesti fotelből. Mert onnan mindent olyan tisztán lehet látni. Én nem látom át mi folyik itt. Isten őriz, hogy ilyet állítsak. Azzal nagyon lebecsülném az ellenségeimet. Nem konkrétan az én ellenségeim. Tudod hogy értem.

Csobánka és Pilisvörösvár között van egy nagyon kanyargós út. Valaha makadám út volt és a városi legenda szerint rally útnak épült. Nem tudom, hogy ez igaz e, én régebbinek gondolnám, de az igaz, hogy rally-ztak rajta. A két település közötti szakasz majdnem teljesen lakatlan (leszámítva egy lovardát) és a közepén van egy csúnya hajtűkanyar.

medvecukor képű háttérképet lopók, üres fecsegésben kávédat kortyolók, mérgezett salakot könnyeden benyelők, értük lévő mosolyt szüntelen temetők!

Csak rövid ideig maradt egyedül. Hazug tavaszillat, hamis madárcsicsergés. Csalfa színvilág szűrődött be gondosan festett fényérzékelőin. Az istenekre emlékeznek így. Hazugsággal? Hamissággal? Csalfasággal? Igen. Az e pillanatban magányba kényszerült alak azonban festékkel keretezett látószervét használta emlékezésre.

Édesanyám emlékére Léptem, lépegettem. Lélegeztem a szakralitást. Nem volt benne tömjén, se kongó épület. A fák karcos kérge alatti Tiszta, hideg víz, Ködben ücsörgő pislákoló tűz, Lefagyasztott képpé alakuló patak volt. Kupola rajta a csend, s pillér a láthatatlan szavak.

A hely nevét vagy onnan kapta, hogy jobb sorsa érdemes emberek kerestek benne esti menedéket kikapcsolódás gyanánt vagy onnan, hogy falaiba, valaha méltóságteljesebb eseményeket kódoltak, mélyebb gondoktól dülledt szemű, erős alkarú őseink. Ez utóbbi esetben mi nem voltunk méltóak őseink terveihez.

Egy apró mozdulat és elrontod a képet. Ne ficánkolj! Látomás állomás! Megérkeztél. Lelkendező kezdet! Morzsaként hull veszted. Homályos, ingoványos, céltalan cérnaszálon vánszorgó tátongó távlat. Bábos márványos ábrázat. Könnyed köríven töröld le a könnyed!

Ismerős vagyok valahonnan. Nem keverem össze mással. Azonos vagyok, azzal a hason fekvésből szemlélődő hasonmással, fekete macit szorongató, logó kabátokból nyúlós közönséget gyártó, dimenzión túli társsal.

Faragtam magamnak arcot: Ál. Mögötte vívom a harcot. Kár. Hagytam magamon karcot Már. Sorjázva, pergetve a sarcot... Bár Színezve, mint szenny a kvarcot. Sár. meg pár átaludt Nyár más szájakban eltévedt édes Nyál és egy ködös szélben lobogó piros vagy talán mályvaszínű Sál

beetetve a zavaros. sáros lelke kezet mos. szájpadlásba drót akad, így jár aki ráharap s mielőtt meg-zabálja, kishal szája széttátva - boldog voltam - hápog - de elbaltáztam. s a halász szól: - látod? - nem mind arany ami fénylik s hogy fölülről csak jó jön tévhit!

Vajas kalácsról írtam s boldogságra gondoltam közben. Nem volt ez olyan nagyon régen. Ma pedig, ahogy Andival sütöttük a citromhéj és mazsola illatú csodát újra eszembe jutott a boldogság.

"Komoly leszek, most, éppen idején, Mert túlkomoly dolog kacagni ma, A bűnt élcelni vétekszámba mén, Megseprűz érte erkölcs s kritika." Byron

Kávéházi mocsok Csempehideg volt a szó. Pedig igyekezett eltitkolni, nehogy hőmintát vegyen róla bármelyik fül. De volt ott valaki, akinek érzékeny volt a vevőkészüléke az ilyesmire.

Megtanultam elviselni az ellenőrzést, elveszíteni az esélyt és újrakezdeni. Mindig van cifrább feladat és már azt is tudom, hogy az eredményeim kevésbé fontosak, mint az erényeim. Mindenhol ott vagyunk de sehol sem maradunk. Úgyhogy felemelem a tekintetem és bár úgy tűnik messzire nézek és hosszan tervezgetek, valójában befelé figyelve adom át magam egy röpke pillanat varázsának amiben tudom, hogy ott lapul egy színes és időtlen csörgősapka. Hazafelé tartok.

Egyszer volt, ahol előtte nem, egy magocska. A magocskából csírácska lett, abból pedig bokrocska. A bokrocska három virágot hozott, amiből három apró kislány ugrott elő. A harmadik akkor bukfencezett ki a szirmocskák közül, amikor mindenki mással volt elfoglalva. Az országban, ahol a bokrocska nőtt azon a napon hatalmas ünnepséget rendeztek. Ugyanis valamire nagyon szerettek volna emlékezni az ország lakói, de úgy látszott már elfelejtették, hogy pontosan mire is. Sötét idők jártak akkoriban is és úgy látszik azóta sem tudják mit szeretnének megünnepelni azon a napon, de egy valamiben biztosak, abban, hogy minden évben tűzcsóvákat küldenek az égre és abban gyönyörködnek. Furcsa szokás. Nemde? Ha becsukod a szemed, akkor pontosan olyan, mintha egy háború kellős közepén ücsörögnél. De térjünk vissza a bokrocska szirmaiból kipottyant harmadik kislányra. Szóval mindenki mással volt elfoglalva és így esett, hogy a kislány messze-messze gurult a bokrocskától. Gondolta felfedezi a világot....

Már egy hete betakarították a kukoricát. Etelka és Irén csendben ültek a félhomályos szoba szegletében és kosárba dobálták a távoli származású, sárga fogsorokat. Most nem az állatoknak szánták, hanem esti csemegének. A máskor hazug mesékben úszkáló, varázslatos folyamat elhúzódott és mocskos arcát mutogatta. A virágokká nyitott, csikorgó levelek mindegyike alatt, idegen rovarokat találtak. Soha életükben nem láttak még ilyeneket.

"Aznap szó sem lehetett a délutáni sétáról. Reggel még járkáltunk egy óra hosszat a kert kopár bokrai között, de délután..." négy óra tájban a hőmérő a maximumát súrolta, ezért a régi ház hűvösebb levegőjétől bágyadtan, odabent tettük elképzelt dolgainkat.

Megvacsoráztunk. Későre járt és megint úgy látszott nem történik semmi. Az asztal alatt kiszáradt morzsaként hevert néhány tudomány.  Lenéztem őket.

- Mindenség térkép van? - kérdezte hunyorogva. - Milyen térkép? - kérdezett vissza, mintha nem értette volna. Időt akart nyerni.

Sétálok az erdőben. Derékig ér az aljnövényzet. Kezemet karba teszem; Sok a kullancs. Sétálok az erdőben. Derékba tört a két kezem. Mit megtehetnék, nem teszem. Sok a kullancs.

szűkülő remény-gyáramból szalag mellől kémlelek: mohás a föld a kertben, az égen ritkás kis fényjelek. selejt, - gondolom magamról- ki sorjások közt ténfereg.

Egy állandósult gondolat, mardossa a torkomat, mint az idei tavasz - általa - lassúlni látszik az ébredésre váró akarat.

Egy beprogramozott, időzített bomba voltam álmomban. Legalábbis ezt hányta szememre egy nyáltól fröcsögő, tévéműsorvezető.

Azonnal ingyen szeretnék, kezembe óvó ereklyét.

Három bénúlt, bamba délután, Karöltve baktat át a homályos szobán. Barna sár nyakukban a tétlenség Alattuk a múlt préselt bélyegféleség.

- Hazudjuk tisztának! - gondolta magában s reggelre eltakart minden feketét. Mi: Hugi egy mókus meg én elhittük.

feltörhetetlen pecsét voltam ma, titkokat rejtő önállósult magma, gyertyalángnál olvasztott, bordó anyag, árulkodó ujjbegyem sötét lakkba ragadt.

Ostoba sorsom megtalálásának története, fejcsóválással kísért lépteim árnyékába bújva élt. A sorok idősebbek, mint én magam. Eredetük a ködös homályba vész. Remélhetem csak, hogy lesz oly derék kutató, ki bátorságban messze előttem jár, s egykoron majd fény derít e zavaros rejtélyre.

Mélyen a földkéreg alatt Zorholut kutyái kiszimatolták a lány lábainak késői nyomát. Vonyítani kezdtek. Zorholut abbahagyta az üst kavarását és felemelte tekintetét. - Komolyan mondom, ha még egyszer összezavarom ezt a löttyöt miatta, vascipőben fog majd hajnalban táncikálni. Egyetlen jó tervet nem sikerült kifőznöm az elmúlt két hétben. Mi a fészkes fene bújt ebbe a beteg nőszemélybe, hogy mindig ilyenkor akar belőlem hülyét csinálni. - mondta tök fáradtan, nehéz, zacskós szemeit összehúzva.

- Hova? Te teljesen idióta vagy. Az totál Kelet-Magyarország. Dehogy megyek. Annak már több, mint húsz éve. Sosem fog megismétlődni, érted? Lépj tovább! Ennyi. Mondtam, hogy nem. Érted Csongor? Nem és kész. Figyelj, nekem most le kell tennem. Bocs, de nem. Szia!

Húsba markoló téma lengi be a belvárosi garzon - nem véletlenül - puritán konyhácskáját. Itt semmi sem véletlen. A kávé hideg, a hamutálban apró dombocska üvölti, ez a téma mindennél fontosabb. A konyhakő ötvenkét éve változatlan, de a sokat mosott padlót három hónapja hanyagolják.

Elek Pista bácsi hajnali négy órakor kelt. Bőven - ő így mondta bővségesen - napfelkelte előtt, s kipakolta portékáját a szürke, külvárosi piacon. Luc méterét ezerért, ezüst méterét kétezerért és normandiait hatezerért.