Ugrás a fő tartalomra

Kis esti kert

"Aznap szó sem lehetett a délutáni sétáról. Reggel még járkáltunk egy óra hosszat a kert kopár bokrai között, de délután..." négy óra tájban a hőmérő a maximumát súrolta, ezért a régi ház hűvösebb levegőjétől bágyadtan, odabent tettük elképzelt dolgainkat.

A tűz égető erői hat óra tájban kezdték a fegyverletételt.
  Hosszan tartó betegségem gyengeség pecsétje búcsúzóban volt, így elmaradt feladataim pótlására indultam. A honos növények magasra nőttek túlstrukturált terményeim között. Egy órát szántam a szabályosságra. A csoda ezután következett. Beállítottam műanyag csöves esőcsinálómat s földes kezem, lábam a kerti széken pihentettem. A esőillúziót szikrázó arannyá változtatta a lemenő nap és e szikrák közé beszorult a pillanat. De milyen pillanat!
Lelkem aprócskából hatalmasra nőtt s egyszerre volt üdítő fénye, - édes esti táplálék - és bőségben úszó növénykéje annak a kis kerti világnak.

(az első bekezdés idézet része: Charlotte Bronte: Jane Eyre c. könyvének első mondatai voltak)


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Eső

- Évike legyél szíves és mondjad meg a Ferinek, hogy ne menjen rá a fűre legközelebb! - Csókolom nem tetszett látni, hogy szembe jött a Laci? Máshogy nem férünk el. - kiabált a csirkéktől Feri. Zsuzsi néni pontosan tudta, hogy Feri is hallani fogja, de vele nem beszélt, mert utálta ezért kiabált a feleségével rendszeresen, ha Ferivel volt problémája. Utált mindenkit, mint ahogy szinte mindenki utált már mindenkit. Zsuzsi néni például azért utálta Ferit, mert nem hagyta, hogy leuralja az utcát.  - Azt akkor csodálkozik ha kirakom majd a sziklakertből a köveket az út szélére! - mormogta magában Zsuzsi néni és bement. Azonnal telefonált is szerencsétlen öccsének Tabajcsra, hogy jöjjön át kirakni a köveket, mert ő már nem bírja elviselni, hogy az előkertjét tönkreteszi az a mocskos szomszéd.  Szóval Zsuzsi néni mocskos szomszédnak hívta Ferit. Zsuzsi nénit a legtöbben mocskos komcsinak hívták. Feri nem így hívta, mert ő nem politizált. Az ő szemében Zsuzsi néni simán csak egy mocs...

Beismerő vallomás

Rózsaszirom volt a lét. Bokros, szúrós nyúlvánnyal tartotta önmagát. Bódulatot árasztott sovány, vérszínű tánca lefelé a talp alatti sárba, ahol barnás enyészete tátott szájjal várta. A való azonban láthatatlanul tartott tovább. Pára volt, meg csigáknak nedű s még ennél is több maradt e szédült, kis világ. Az anyagban szavatosság lejárta után, átlényegült a tizenegyes szitán, sután. Nem láthatta, kinek ujjbegyén a tartóelem szúrt szűk figyelmet, önmaga nevetséges fájdalmára. Úgyhogy talán senki se látta.

Sötét délutánceruzák

Télvégi, vitaminhiányos, sötét délutánceruzák használják papírnak fehér arcomat. Nem fiatal de még nem is öreg az a kettő kis ablak rajta. Odakint állatok eszik egymást, az egyik élőre a másik tetemekre jár. Idebent az ebből fakadó döbbenet és a szokásos várakozás. Várakozás zöldebbre, kékebbre, tücskökre és puha fűre. Mondatvég tudat. Anyu? Ugye ki fogjuk bírni mi is? Hallod? Ugye majd megbarátkozunk hamar azzal a dologgal? Lesz szép tiszta elménk? És ugye csak örömünkben sírunk azután? Csend. Ez maradt nekünk. Meg a láthatatlan símogatás, ami aztán mindig mosolyt csal az árvák könnyes arcára.