iakrif azub aktir

Leheletével kényszerít valóra a legfőbb létrehívó. Bársonydoboz melléklet az enyészet. Ha kinyitod talán újra megcsap a semmidtől elszívó, Burjánzásnak indul az anyag, újabb formát ölt a végzet. Tévedtem ha kívülállónak gondoltalak, Mert örökre forrt össze itt minden erő és alak.

Kopott körömlakk mutatja az irányt, ahova épp az előbb növesztett szappanbuborékot. Annak veleje a nemlét, héja a folyton változó, s ha megszűnik érted meg, hogy sosem volt. Játékból született kis semmi mosolyogj hát!

Megtöltjük a teret, használjuk az időt, vadul véssük bele "itt jártunk" azelőtt. Kisimul az idő, kiürül a tér. Nyomok nem maradnak csak a semmi szelíd madarai lüktető szárnyukkal suhannak. Nincs szem ami lássa, gömb terünk zárt kályha, belül leszünk mind egymás kis szikrája. Az a madár többé nem repül nekünk sem, senki másnak csak az utolsó, nagy, virtuális robbanásnak.

Megszólalt a mindent elsöprő hosszan tartó, transzos dallam. Hajamat magam mögött repülni szálanként, szabadon hagytam. Száz dervissel egymagam suhanva, felfalt a hatalmas búgó csiga. Belsejében, kis kamrámban többet láttam, mint azok "hárman". Zakatoló, színes massza összeolvadt önmagává, láthattam a nagyvilágot zsugorodni egy bazári centrifuga alkotássá.