iakrif azub aktir

Fontosak e a megnyílvánulások a virtuális világban? Ha úgy érezzük igen, akkor mégis kinek és miért? Sokszor úgy érzem nekem fontos, hogy elmondjak valamit, kiálljak valami mellett de másnak nem igazán fontos ezért legtöbbször meg is tartom magamnak. Viszont tegnap este sírós röhögőgörcsöt kaptam egy hozzászólástól és komolyan elgondolkoztam. Ezért most veszem a bátorságot és megnyílvánulok. Szeritem a virtuális közösségi platformok át fogják venni a média szerepét. Teljesen lejáratták magukat a minden oldalról fizetett propaganda hírportálok. Azon kívűl, hogy a hitelességük már rég megkérdőjeleződött - remélem, hogy mindenki szemében és minden oldalon -  teljesen beszűkült a kommunikációjuk. De már majdnem hogy mindegy is, mert az információ úgy áramlik közöttünk különböző platformokon, mint a gondolat. Olyan sebessen és színesen. Ez amúgy egy csoda, de van egy kellemetlen oldala is. Na mondom mi volt tegnap. Nézegettem egy számomra nagyra becsült festőművész képét, egy gyűjteményes o

Szóval kapart a torkunk és kúszott fel a lázunk, fetrengtünk szeparáltan míg mentessé nem váltunk. De mi mind be voltunk oltva, már születésünk óta és nem volt mitől félnünk mert az anyag illúzió volta mondta nincs félelem csak pár elem a tudatom az én mesterem mit görcsölsz hát már naponta a politikán táncolsz a hétköznapi pénzügyi jogi logikán  a tanítás  közben pedig arról szól hogy kicsi vagy és semmit sem tudhatsz jól engedd el magad és ne kapálózz akkor lesz áramlásod fenn maradós    De te csak szídod a rendszer mert azt mondta a belső hang hogy az majd mindezt jól megoldja és lázadónak lenni jaj de me-nő mindenki ellen menni fel e-me-lő a tudati kár már persze ha-tal-mas az individuum szemetesed tar-tal-mas adjatok önként öntörvényt magatoknak füstöljetek öntömjént kész megsült az eleven kárhozat tekertetek bele nagy titkokat  hittetek nagyszerűségében elveszettek önmagatok, melaszos, maszatos cukormázba forgatott sűrűjében. /figyelem! Nem tisztázott körülmények közt született e

Egy túlélési enciklopédia egyik lapja vagyok. Anyám féltő keze csomagolt bele egyszer. Erről majd minden lepattan - gondolta - vagy felfogja majd az ütéseket. A gyűrött, tanácsokkal tele lapra, nagy betűkkel írta fel "szerénység", amikor az "S" betűt tanította nekem. Ezzé a lappá változtam én. Beleolvadt a tudatomba és levakarhatatlanul vált részemmé anyám aggodalma. Egy túlélési enciklopédia egyik szakadt lapja vagyok. A felrajzolt szóból már csak a középső öt betű látszik. Haldoklom, mint mindenki.

  Keresek egy másik helyet. Igaz itt tarka az aknavédő tetőt takaró bokor alja és talán ott barna, vagy ha bajban vagyok majd senki sem hallja, de tartja lelkem a csend. Nem rezzen semmi odabenn. Sarkít és sematizál az agy, egyszerűsödik a kacifántos kapcsolatokkal manipuláló hétköznapi karmasakk. Mattra vált a fényes, puhára az éles, reggel békében ébred az a sok lenyugodott, sejtelmes biológiai apróság, amiből keretem egyszer összeállt és nőttön nőtt tudatom tükreként. Barna a táj, sok helyen maszatolt el valami történetet a piszkos, könnyes sár, hullám helyett sima a sivár belső mocsár. Ordítsanak a farkasok én mától csak mágikus szavakat suttogok. 

Amíg ti aludtatok a macskák ellopták a reményt. Amúgy is csak egy labda volt, gurult ide oda. Néha láttuk csak a naplementében meg amikor valaki ránk mosolygott. Most varrhatunk egy másikat. Lassan, óvatosan érzésekből, amik a jövőre kétségek nélkül utalnak. Esős napon eleve nem lehet, mert elolvad a sárban. Várnunk kell a szép időre. A macskák most alszanak. Lábujjhegyen járunk, suttogva beszélünk az új labda anyagáról. Nem lesz benne skarlát szín és ketté vált gyűlölet. A bolondok kétségbeesett okoskodása köddé válik majd a közelében. Kisgyerekek fognak felnőni mellette sok tudásvággyal és lesz bennük tisztelet. Acsarkodás nélkül, hálával érik bennük a szelídség és tűntetés helyett rendet raknak végre a szobájukban. Az öregek meséket írnak nem politikai hozzászólásokat és akkor majd megtudjuk hogy mi is az a bölcsesség. Amerre elgurul, ott karácsonykor hó lesz, tavasszal lágy napsütés. Még két napot kell várni a varrásig. Addig szerzünk anyagot. Ha elkészül csodaszép lesz és majd jo

 A kulcsnak félig Ízisz félig Shiva formájú nyele volt és birtokosa beléphetett vele bárhova. Valahogy a kezembe került és ki kellett próbálnom, úgyhogy elindultam az első biztonsági őrökkel védett intézmény kapuja felé. Nem igazán tudtam mit őriznek annyira, de ez csak próba volt, így nem is érdekelt. Beléptem a forgó üvehajtón és a jobb oldali fehér inges őr elindult felém, miközben a pisztolytokjához nyúlt. Gondoltam azzal a lendülettel ahogy beléptem, majd továbbforgatom az ajtót és távozok is, de az őr átlépett rajtam és a mögöttem lévő alakra szegezte pisztolyát. Az bambán nézett, kezében egy pohár kávét és egy dossziét szorongatva remegő hangon azt motyogta: - Lajos de hát van belépőkártyám és a tizediken dolgozok már két és fél éve. Engem észre sem vettek. Akkor realizálódott bennem először, hogy kezemben a kulccsal láthatatlan vagyok ugyan, de valahogy mégis érzékelik a behatolás tényét.  A kulcs egy ásatás során került volna elő, de valakinek a nagyapja zsebre dugta. Úgy mesé

Évente egyszer elmentünk a kristályszigetre többlet energiát gyűjteni. Nem adta könnyen a hely. A szigetnek önálló tudata volt.  Bárkit befogadott egy-két hétre. Annyi idő alatt mindenkinek szabadon nyújtotta a napfényt a barnasághoz, a kabócameditációt a lazasághoz, a tenger sóját a tisztuláshoz. De h árom hétre már csak az maradhatott, aki ezeket alapnak tekintette a kristályenergia sejtszintű megújításához. Ezt sírva ébredős álmok kísérték. A negyedik hét a kvantum szintekig hatolt. Ilyenkor már az ébrenlét alatt is sírtam, mások kiabáltak. Lebontott és újraépített mindent. Ez sokszor fizikai tünetekkel is járt és rendesen megviselte a neurotikus rendszert és a tudatot. Beépült mintákat és kódprogramokat írt felül. A sziget telis tele volt titkokkal, amit vörös földje és mindent elborító kövei alaposan elfedtek. Elsőre földi paradicsomnak hatott, de egyszerre hordozta magában a tudás felszabadító és terhes mivoltát. Hol trópusi növények, hol szeméthalom borította. Minden amit maga

Írni kéne minden nap. Annyi minden nincs. Hogy megmaradjon mi nem is volt, elveszett temérdek kincs. Egy kacsa négy kis kerékkel, amit húzni lehetett. Az aranyos kutyás játékunk, amiben csonttokkal lépegetsz. Szagos megrágott radírok, sárgák meg rózsaszínek. A tisztaság, a nagy álmok s hogy veletek lehetek.  A reggeli rohanás, az ácsorgás a hideg buszokon A két forint a zsebemben s hazafele a vicc maraton. A szánkó ami gyors volt, a leggyorsabb talán S apánk, aki csinálta saját kézzel ám. A maci még megvan, meg Zsuzsi is a sápadt kisbaba, De elmúlt régen az orromból az óvoda rideg szaga. A kislányom szó is eltűnt már s ki mondta messze jár nem kéne semmi más nekem ha őt visszahozhatnám.

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae

/Mindenmentes alkonyat./ Egy kisiklott vonat a meg nem valósult mappába süllyesztette az estét. Most meg melange, mammatuszok, szélerők és "az alapvető klímaváltozás határán", keserű - ritkábban édes üzeneteket szürcsölünk. Felcsillan a remény, de valaki más szemében és mi még ennek is tudunk örülni. Belehúzunk a februárba, egy fotelbe vagy egy ágyba, szénhidrát csökkentett diétába, "dobj sok halott fát a kazánba!" Tesszük a szépet, kék-keretes képek regélnek rólunk csalimeséket, hesteg elfáradtam a nyájba, egy tükrös szobába, ami a pilisi csendes, békés felverődő sárba állva várat önnön magára. Alkonyat volt igen és az is maradt. Aztán újra széldémon tánc bambulás. Tekintetünkből ezt olvastam:  “Idén nem is volt tél, így elmaradt a megtisztulás.”

Furcsa katicák kamikázé ritmust ütnek falra aggatott dobokon. Őszi irizáló invázió sötétülő szobámban. Demerungban tajtékzó fémes dugó, a válaszok utáni Dunakanyarban. Pár sárgult levéltől az egyik befele, a másik kifele vágyik. Relatív érzékelés, ellentétes napi rutin színváltáskor.

De zöldre fest egy tollat egy moszatos oldat egy legyezőből hullott rég se kezdete se vége egy történet széle e sötétkék, éjjeli kép ott farakás rohad és gomba is sorvad és tisztul a hajnali fény és gyógyul a reggel és fecske is felkel és bogarat fog ma még. 

Éber megfigyelésem tárgya ítélkező tudatom bamba bája. Depressziós közök és szünetek figyelemzavarom velük született. Érdekessé tett tárgyak gyára érzéseim továbbja netovábbja. Gondolatok monoton versenyfutása légzés, légzés lassítása. Testrészek görcse ernyedése jelenségek fejtésre késztetése. Gyógyító módszer mondókája szívdobogás sokasága kihagyása. Másokkal való múlt falása vágyak lassú kihúnyása. Veszteségek belülről eredése tudatom álomvilágba időzése. Semmi a semmi igaz csalása elmúlás az elmúlás megmaradása.

Olyan furák vagyunk és népszerűtlenek. Lassúak, súlyosak, hittel vagy tévhittel de elveinkhez mindenkor hűtlenek. Ettől forró, máskor túl vizes az a nagy, kerek tulajdonunkban lévő telek. Kettőezertizenkilenc perc meditáció és születési utójog. A tudat tudat. Kedden kettőkor kezdjük újra új, civilizációs kirakós jatékunkat. Kettő fehér ruhás régész majd pont minket kutat. Az egyik te leszel a másik meg én. Új időszámítás szerint ezerkilencszázban, a régi házunk fölött két méterrel járunk. Valamit egy picit sejtünk de semmit sem bánunk.

Mielőtt elpusztít egy rossz gondolat Még megfejtem a csillagokat. Művész leszek, egy nemtudós, Erdőszélen szarvassá változós. Mielőtt elpusztít egy érzelem, Még táncoltatom a térdemen A napot és a holdakat Közte meg varázsmagokat. Mielőtt elpusztít a fájdalom, Azt papírra írom, meg mázolom Maszatos, alakos, kis firkák Lazítják, aprítják mivoltát.

Szerda volt és a rendszer úgy formálódott, hogy festékpatronért kellett koslatni. X ide is meg oda is bement volna de a helyen ahol élt még működött a hosszú ebédszünet fogalma. Jól van akkor - gondolta - megvárja míg a jobb sorsa érdemes lények befejezik a műanyag fagyisdobozok tartalmának elfogyasztását. Addig nézte hogyan omlik darabjaira országának egykori csodálatos fővárosa.  X egyszer régen - lehetett vagy nyolc éves - hajóval érkezett ide szüleivel és már akkor tudta itt akar majd élni. Pedig akkor már régen omladozott. A baj az alkalmatlan kiskirályok mellett a náluk de inkább velük karöltve működő, helytelen névmágiában rejlett. Egy kísértet városa nem lehet élő, fejlődő és burjánzó közeg. De a helyiek a kiskirályok súlyát tetézve ragaszkodtak hozzá, hogy egy kétes megítélésű, ezer éve halott király tulajdonaként tekintsenek rá. Nem is sejtették, hogy a minden alkalommal kimondott jelző - miszerint ez a hely a kísértet városa - egy másik dimenzió működését erősítette mik

Korszakalkotó Moho Sapiens Stop Lehanyatló tömeges - ugyanazt - kihallás Stop Apró-pót valóság, kék-bár szörf, digitális-álomvilág Stop Politikai és vagy primitív celeb vetítés, vakítás-sláger Stop Fenntarthatatlan fejlődés Stop Egymás ellen de generált antigenerációk Szakadék szélesség hosszúsági fokkal, foggal-körömmel, karommal, soha le nem bomló kacatokkal, elmeszennyező szemetekkel, szemtelen, nemtelen, karmahalmozó, mindenevő alakokkal Stop Stop Stop

Szado-mazo politikapornó Pártcelebritás szolidaritás Kitelepült betelepült ki-mit-tud Stadionozós kórházazós szajkó Soros kapcsolás párt-huzamos huzalok Vezetett szak vagy érdek szervezett Ország Város Fiú Lány Hímsoviniszta feminista Kokárdázós úniósozós europid Rabszolgafelkelés most, hajdan vagy Majdan. Nincs pénz nincs munkaerő Drága kocsi szlovák rendszám Két számmal kisebb bulvár tanga Szögletes gondolkozás éles nyelv Kereszt csillag háromszög meg kör Tüskék Kétségek Árnyékolástechnikai szakemberek

Télvégi, vitaminhiányos, sötét délutánceruzák használják papírnak fehér arcomat. Nem fiatal de még nem is öreg az a kettő kis ablak rajta. Odakint állatok eszik egymást, az egyik élőre a másik tetemekre jár. Idebent az ebből fakadó döbbenet és a szokásos várakozás. Várakozás zöldebbre, kékebbre, tücskökre és puha fűre. Mondatvég tudat. Anyu? Ugye ki fogjuk bírni mi is? Hallod? Ugye majd megbarátkozunk hamar azzal a dologgal? Lesz szép tiszta elménk? És ugye csak örömünkben sírunk azután? Csend. Ez maradt nekünk. Meg a láthatatlan símogatás, ami aztán mindig mosolyt csal az árvák könnyes arcára.

Egyszer - úgy tíz évvel ezelőtt - araszoltam a dugóban a Moszkva (!) tér felől a Margit-híd irányába. Unottan bambultam magam elé. Két autóval előttem, a másik sávban, a piros lámpánál megállt egy lovaskocsi. Sajnáltam a két természeti lényt, aki ott topogott a zajos fémek között. Ekkor egyikőjük könnyített magán. A folyamat sokáig tartott és a frissen keletkezett tavacska lassan kúszott a zebra irányába. A lámpa zöldre váltott és a lovaskocsi tovább ment. A dugó nagy volt, így amikor ismét pirosra váltott a lámpa ott álltam pontosan a zebra előtt. Mellettem, balra megállt a villamos és rohanó gyalogosok lepték el a nedves csíkokat. Emlékszem meleg nyári nap volt. A következő pár másodpercet ezért magas hőmérsékleten rögzítve tároltam. Néztem, ahogy az emberek végigtrappolnak a kis tócsában, belélegzik természetes gőzét mit sem sejtve eredetéről. Az utolsó kis csoportban egy fiatal lány kulcs csomót ejtett az aranyló pocsolya közepébe, majd megállt, sietve felvette és zsebre dugta a f

Zenta elképesztő sebességgel száguldott volna vissza arra az andokbeli tájra, ahol az imént még egy totem mellett levitált, de nem lehetett. Lépések hangja zavarta meg ezt az idilli tökéletességet.  Felkelt az ágyból és kiment a nappaliba. Zenta annyira ideges lett attól, hogy el kellett válnia kedvenc álomhelyétől, hogy észre sem vette mennyire megváltozott körülötte a világ. A pillanat tört részére emelte fel tekintetét és ránézett egy ismeretlen kétméteres ablakra. - Hát ez? - ennyi futott át az agyán és loholt tovább a zaj forrásának irányába.  A másik hálószobában a falhoz döntve állt egy egészalakos tükör, amiből éppen abban a pillanatban lépett elő két reptilián.  Na igen, te aki most olvasod ezeket a sorokat, - igen te - most vagy azok közé tartozol, akik azt kérdezik: "- De mi az a reptilián?" vagy azok közé, akik tudják mi az a reptilián. Az előzőek kedvéért elmondom, hogy a reptilián félig hüllő, félig humanoid lények elnevezése, akik itt élnek közöttünk.

Egyszer talán majd megváltozik minden. Felülírsz majd százféle szörnyűséget, mit rólad hittem. Nem leszel többé olyan szilárd, rideg és érdes kőzet, Leszel a rólad kialakított képen szelíd, puha tőzeg. Azon pihenek majd fáradt fejemet rád hajtva, S indulok egy új útra helyemet átadva. Egyszer talán majd megváltozik köztünk minden. Addig megváltoztatom magam, attól a ponttól innen. Talán, majd ha máshogy nézek rád attól szebbé változol, Patakot, réteket és pár szarvast is áthozol. Hogy érezzem magam jól a part túlsó oldalán Itt utolsó s valahol máshol első napom, narancsban úszó hajnalán.

Amikor lencsevégítéletet hírdetett az az önmagába vissza visszaforduló, szorongással teli kacskaringós gondolat, én bambán támasztottam éppen egy bordó bájitalpultot. Egy árva kis málnalevélen állt ez az egész jelenet, egy cickafarkos kerekerdőszélen, tudatom és tudattalanom szarvasokkal tűzdelt homályzónahatárán. Gondolkoztam, most akkor hagyom, hogy rámtörjön az ismerős éjfélelem vagy leülök csipegetni számlálatlan jó emlékeimből, ebbe a furcsa fából és petpalackból készűlt madáretetőszékbe. Lábamnál macskák akartak mindig valamit, amit nem lehet és én tudtam, hogy makacs és macska szavunk miért hangzik úgy, mintha egyik lenne a másik csiszolatlan gyémántfoglalata. De tudtam azt is, hogy kutya évünk lesz és ezt szakrális geometriában ívelte át az a seregnyi emberrel teli tavaszváróterem. Pedig szerettem a havat össze is hordtam hetet.  Varázserőgépbe helyeztem szavakat és nekik tulajdonítottam az olvadásgenerátor létezését.  Százszorszépségkirálynő mégis megfagyott a sz

Na most mondd, --- hogy lássam jobb helyen vagy nálam! Az ég is --- ott kékebb a szemed újra fényes. És ott van --- a várban kit ezer éve láttam. Egy éle --- sebb tényben, mit nem viselek még nem. A háttér --- meg lágyabb, mint régi balatoni másnap A hajad --- egy szellő simítja lágyan lentről. Alattad  --- a mélyben egy világ tombol éppen. Vagy kettő  --- vagy három középről ritkán látom. Kábulat --- és fogság, kis rabság e szabadság. Nem bánom --- nem szánom, csak mondd meg mit kell várnom! Csak tudjam --- majd lássam, hogy jobb helyen lesz váram.

Színes lufikkal zuhannál, Hidegben autóban utaznál, Üvegablakból nyugodtan bambulnál, Szeretnél de semmit sem mutatnál. Hogy érintsen a világ de épp ne, Kincsnek vélt életed védje, Kétséges kényelmed értse, A hatás legyen pont annyira enyhe Hogy változás legyen de mégse. Ha nem esnél puhára, Ha fáznál és figyelnél vigyázva, Ha szeretnél s szerethetnélek viszont, Talán vagy biztosan fájna Este a lélek, reggel a test kiabálna. De változnál s változnék én is. A fájdalmunk oszlana, S még az a vajas kalács is szebben foszlana.

Zárt ablakaim mögött a fèny árnyèk s az árnyèk fèny. A világ megfordul egy pillanatra. Besötètített szobámban a negatív pozitív. Tarthatatlan villanás, sötèt játèk. A szemed ès a hajad fehèr s az èg fekete. Ezt viszem e magammal vagy a másikat? Fekete napot ès vakító fehér èjszakákat vagy azokat a kis pontokat az ègen? Megmarad e minden annak ami? De vajon mi minden?

Ha nem lennék nem lenne bátorságom, Betűkből összehordott ágas-bogasságom. Nem sírnál - ha nem lennék - értem S én nem bánnám - de ezt most nem értem. A jelenhez képest lenne csak hiány. Naptól takart részem alatt nem lenne árny, S egy kismadár eggyel kevesebbet szólna, Nem lépnék előre, így sima maradna egy őszi tócsa. Persze csak ha nem mennél arra, Valami hiány érzéstől némán hajtva. Fejedet lógatva néznéd a tócsát ott lennt S belelépnél, hogy azt a furcsa ürességet - amiben épp magadat nézed - szétkend.

Gyönyörű volt a reggel. Bokros, fás és sárga meg rózsaszín. Egy tegnaputáni vágyban és hársfatealázban vártam, vártam rád. Üzenni már nem akartam semmit. Ismered az egyetlen szót, ami mindent, mindent, mindent felülír. Mint ez a hajnali némaság. A madaras mondókák nélküli, cifrátlan, igaz, egyszerű valóság. Nejlonzacskót kerestem, hogy gyűrött érzéseim belepakoljam pár viszonzatlan, átlátszó kupacba. Kiszórtam a gondolatmorzsákat ide, ide, ide, ide ebbe a világító dobozba. S az üres szatyor tele lett anyagtalan tartalmam legjavával. Fiókba tettem, hogy célba ne érjen soha, soha, soha, soha, soha.

Spontán vergődés egy világméretű pókhálón. Dogma, megélhetés és üres lelkesedés dulakodik. Mémháború a követhetővé vált kollektív tudatban. Mi etetjük, ő befolyásol. Kölcsönösen irányított együttélés. Itt! Ahol tényleg nincs se, tér se idő. Kényelmes másolata a nagy halmaznak. Hihetem, hogy létezem önmagam nélkül. Összekapcsolt profilom nem érez fájdalmat. Kampányzaj keveredik a tücsökciripelésbe És nem jut eszembe annak az isteni rozénak a neve. Rányomok, beírom, keresem, ámulok, eltűnök. Valahol már várják, hogy dobáljak végre egy rajzolt kosárba. Mit főzzek, mit vegyek, hova menjek, mit élvezzek? Mit csinál, hogy néz ki, kivel van, mit gondol? Mi történt, hol történt, hogy történt, megtörtént? Megosszam, ne osszam, beszóljak, ne szóljak? Pörgeted? Ki ez már? Emlékszel? Újat és jobbat és többet és hozzad és kínából? Nem baj. Kicsi lett? Másikat. Elszakadt? Kidobtad? Megetted? Megittad? Tanfolyam online? Hm? Kamuzott? Összejött? Elmúlt? Pornóztál? Olvastál? Lájk

Kétélű és lassan ölő egy csoportba jártak. Kényszeresen kiabáltak s dogmákat zabáltak. Telítődött gyomraikból az asztalra hánytak, Mindezért meg tiszteletet s mester jelzőt vártak. Kétélű az elmében élt, mókuskerék táncban, "Intellektus" nevet kapott, e macsó kis világban. Lassanölő testvérkéje az "Ego" nevet kapta, Kettejük frigynászából meg született a "Blabla". "Blabla" nem volt értelmes lény, bár sokszor annak látszott. Behálózta, széles nyállal az emberi lápot. Gyönyörködött önmagában másra se volt gondja, Én meg csak az asztalt néztem. Kinek van egy rongya?

Valahol a felszín alatt fényes gének élnek. Kaparom meg piszkálgatom. Kemény minden réteg. Talán kékek, ketten sárgák, meg egy lilát vélek. Adjátok meg magatokat mécses képességek.  

Olvadt hókristály vagyok.  Életlen, folyékony és tarthatatlan.  Egy esernyő szélén csüngök,  a távolságtartási kérelmet benyújtók íves határán. Szilárd koromban tiszta vegyület voltam: Fentről jött, apró mértani alak, Két anyagból, körzővel húzott, zárt rendszer, A pont széle közötti szakrális, geometrikus szünetek Szelíd, néma himnusza.

Vajon hányszor nyomódott ujjam, mialatt egy kisebb edényt egy nagyobba pakoltam? És vajon hányszor szúrt a villa, míg eljutott egy gépből egy görgős kis fiókba? Hányszor oldódott elmém borkapukban, miközben felnőtten naív gyereknek tanultam? És vajon hányszor szúr még a szív mikor egy ilyen kapunyitás után, kékes füstöt szív? "Szent ez az egész" s mi éktelenül toljuk a napot egy homokórán belül. Nyomódva, böködve, szúródva, oldódva Így tuti, hogy nem világosodok meg a napokba.

Rózsaszirom volt a lét. Bokros, szúrós nyúlvánnyal tartotta önmagát. Bódulatot árasztott sovány, vérszínű tánca lefelé a talp alatti sárba, ahol barnás enyészete tátott szájjal várta. A való azonban láthatatlanul tartott tovább. Pára volt, meg csigáknak nedű s még ennél is több maradt e szédült, kis világ. Az anyagban szavatosság lejárta után, átlényegült a tizenegyes szitán, sután. Nem láthatta, kinek ujjbegyén a tartóelem szúrt szűk figyelmet, önmaga nevetséges fájdalmára. Úgyhogy talán senki se látta.

Hagyományos módon élek, Tudatában a viszonzatlannak. Csillagporos forrásvizet reggelizek S kék szitakötőkkel táncolok egy patakok nélküli világban. A látszat ellenére egyedül lélegzem. Mire a nagy vízhez érek, minden viszonzatlan érzelmem csillagporrá változik majd egy másik reggelizős forrásban. vándor 2015

Első értelmében multikulturális nárcisztikus mozgalom. Közvetlenül a nyugatinak mondott társadalom morális szétesése után jelent meg, a virtuális téren keresztül, elmefertőzés formájában. De jellegét tekintve egyszerre mutat oda-vissza hatásokat. Első sejtjét a közösségi portálok alkották. A mozgalom célja az volt, hogy bárki tetszőleges arcot öltsön és tudtán kívűl váljon részévé egy irányított szervezkedésnek, eltöröljék a tollasozást, a bográcsozást, emellett a faceisták kezdettől fogva ellenségei voltak az önálló gondolatoknak és a valódi intim emberi kapcsolatoknak. A szervezkedés gyorsan haladt előre, annyira, hogy a faceisták kirekesztően bántak az arcoskodni képtelenekkel és azokkal akik mondataikat - a még megmaradt emberi beszélgetések alatt - képtelenek voltak a "jobbat mondok..." vagy az "az semmi..." szöveggel kezdeni.  Ettől kezdve a F. szó a győzelme a faceista nárcisztikumból származó új virtuális rendet s az alapjául szolgáló elméleti elgondolás

Éjszakai szívséta,  Lebegő transzlétra, Tükörmódosult állapot,  Csillagfürdős, hálós tok, Parányi értelem, Véletlen vélelem, Tarka lépcsős ittenség, Bennünk ragadt istenség, Árnyat söprő fényesség Pont Pont Pont

az agg történelem csontos gerendái felett, a padláson lebeg egy porszem, benne két tucat csendes sor ülepszik lassan a zajtalan épület bordakosarára. kilenc harmatos dióbél a tudás, morzsányi a fájdalom, egy! kavics a szerelem. összefüggő életigenlő kántálás a leülepedés kamrájában. mindaz mi megmarad máshová kerül, nem akad, nem kattog, kisimulva hagyja hátra a jeltelen álmokat. hiába. ...és akkor, a lemondás percében: - küzdj! - suttogja kihívóan az a huncut kék madár.

X halandó lény volt, de lépéseit az anyagba úgy kötötte útjához alakja, mintha egy lepkét akarnánk örökös földi járásra kényszeríteni. Annak a lepkének terhessé válnának aprócska - mégis önmagához képest - hatalmas szárnyai. Bizonyos, hogy eltávolítaná őket a teher végett meg azért, hogy hasonlatossá váljon földön járó új társaihoz. Ilyen volt. Alkalmazkodott. Szerencsére legbelső lénye minden egyes éjszaka kiszabadult és magával repítette külső burkolatát az ég felé. Volt amikor ezt szó szerint kellett érteni és volt amikor nem.  Különleges idők voltak,  telített energiákkal dúsult az anyag s szerkezete fellazult, amitől ő folyton a szárnyakra, az égre és az éjszakára gondolt.   X hajlandóságot mutatott, mégsem értették meg őt mindannyian. A szelídek igen, míg a többiek nem is akarták. Elfoglaltak voltak. Általában könyörtelen fétisekre vágytak és egymás végtelen kínzására sötét poklot álmodtak. Oly sok mindent képtelenek voltak megvalósítani de ez nagyon könnyen ment nekik. X

A tarló közül egy sárga lepke repült, az utolsó fényben mindig megnyugvó égbolt irányába. Durga tekintetével követte a kellemes kis kontúrt, mikor mögötte feltűnt a menetrend szerinti sárkány. A sárkány zajos szárnyaira hat apró, kócos négylábú vonyítva reagált és a rét túlsó felén addig kísérték a különös lényt, amíg gazdájuk épített határán egymás hátára nem kenődtek. A kudarcos vadászat után csend lett, amit egyedül a sárkány hatalmas szárnyainak suhogása töltött meg élettel. Durga tátott szájjal nézte a lepke helyét betöltő lény suhanását. A nap úgy bukott le, mintha egy hanyagul az asztalra vetett narancs huppanna a konyhakőre, magával víve színének és illatának minden báját. A sárkány helyét átvették a sötét hegyoldal rejtélyes felvillanó fényei, amik a semmiből tűntek elő, hogy minden logikusan magyarázható történetet megcáfolva cikázzanak fel s alá, mielőtt a feketeség végleg uralma alá hajtja a tájat. Durga álmokban rögzült, felülírhatatlan, édes, ismerős tájakon járt és magá

Alexander Tangyekov: Inglis hisztéria Nem te mondtad magadban ma? Napom, órám oszló hava, Fő mű tövén aljas baj, morog, vonyít a létradal. Nem pörögsz és ez pörögtet, Vénádba hormont fröcsögtet, Élénk benned a léteretnek, Ki angolul, angol szelet vet. "Úgy kéne sírni s zúg a vérem Hiába minden álszemérem" Hiába minden vi-hart aratnak Szaladj vagy maradj az őr magadnak! Fotó: Merle István részlet

Egy félálombeli kis dikt-átor, egy hidegre burkoló firk-ász, egy szertelen szerdai szógyárról, le mondani képtelen listáz, a szatyrában gondot sok lattal vett, a vihar utáni nagy csendből, s a kék bárba benézve lomházott, egy halomnyi képletes csődből. s ő nem kért tőletek több gondot, de tolt-átok rá a lattal, s az ágyában álmatlan forgódott, két tucatnyi plusz mínusz zajjal. "hagynának" mondta a nagybetűs, s e szátyárnak eszébe szökkent, hogy képlete oldásra érett lett, s az eredmény láttán most öklend. sok tehetetlen  + üres cselekvés = sok cselekvésképtelen tehetség Megjegyzés: A félreértések elkerülése végett ez a vers rólam szól. Magamnak diktálok! 

Jobbról nézve: Leteremtett, veled eledeles, kék elefántos masnievő leves, zakóban búcsúzós nyárvégi levegőn sétálok veled. Hovatovább? Kiüresedve bambuljak le. Lemondott program vagyok. Egy lomha éjfél utáni műsor. Felravatalozott nemzedék. Lóvá tett farsangi hangutánzás. Kálváriareggeli. Keresztboltozatos apszis. Leleményutó. Fanfár. Lapos kő tavon. Bolond kérész. Lambadázó kis szoknya. Sarlatán növendék. Nonfigura. Rakoncátlan rojt. Sejtelem. Egy majom. Egy el nem tékozolt este sarja. Forgács. Gyerekes lampion. Holnemvoltamba kapaszkodó mese. Vágytalanná vágyó malacpersely. Se bú se báj. Hatos, szalagos ajándék. Szelíd vadalmafa oldalhajtása. Faragatlan villám sújtotta fűz. Nemedék. Vagy holdsugár vagyok vagy csillag vagy elmegyek hozzád vagy te jössz vagy maradok madaram. Balról nézve: Napkelet, békeszigetelő fa, megértett, együtt érző, csillogó szerelemerdő, langyos szellő, rétre fekvő szeretet, narancsliget illata, táncoló patak levegő, bóbita, kék szitakötő ,

...félálomban a sorok közötti részt mindig meg meg alva... ...és ott, ahol a tó, az a kis szürke semmi várt - ők látták ilyennek, akiket mindig többieknek hívunk - rádobtam a vízre fadeszkámat és hatalmas fehér, színes madarammal siklottunk át a világokon. Dimenzióugrató volt bárhova az állóvíz. Mi jártunk is ott a mindenhol, mégis csak a tavon. Ők, - akiket mindig többieknek hívunk - kívülről nézték a jelenetet, amit nem láttak. De akkor mit néztek annyira?  - Van, hogy azt nézzük mit nem látunk. - mondta madaram.  Madaram, nyitott szárnyú énmagam repítette nézőpontom felettem, hogy lenézvén onnan, örömmel töltsön el látványom. Nem beszéltünk, csak siklottunk a túlpartra. Madaram nagyobb volt, mint kis idővel ezelőtt a hátsóülésen. Tízszer akkora és ezeregyszer fényesebb. Csodamadár volt. Nem ragadozott, de senkinek nem volt prédája, mert nem látták, mégis tisztelte aki csak elgondolta.  A nádasnál már kontinensekkel arrébb reggeliztünk aranyfényt.  Jóllaktunk és siklottuk

angelávé zsurzsünáji herzsonán sémmonári durgevüli zorgtárán kevze hongá vármánáré logvanám titregüzi féltve űzi mándenám dolga esztve lepke füllent hirtelen mümgenem va dilleváré mindenem erre vkvári csányürám cnim izge vőn! izge cnim fuvzs dzsevi hzámi lopva lőn haszva másé sír a batra müzgidőm zonga sásos nádi zürgő frissegőm ámde hozzád serceg minden tettlevőm zorga früzi früzi venge hommanám zláta marga düllevényes vaktalám csodradzso a mirrené vra mászdálám dijre vkvávi plijvü sokra rázüzsám nekem veled zsenge zsenge rázüzsám

Utólag már sajnálom, hogy annyi mindent elnapoltam A szívemben azt a csücsköt egyre ritkáb banporoltam Hanyagul két öblös ívét magamnál fog  vaeltoltam Most egy kicsit középen van, helyére egy csuprot dobtam Téved majd a zaki látja, szívnek néz egy üres csuprot Megtöltheti, széttörheti én meg majd csak egyet csuklok dermedt esti siránkozás kering a sok vajákolás babusgat egy fenyő ága dalol halott földanyácska síró lánya haját fonja kicsi kezét simogatja szél süvít az erdő szélen mágus mondat zsong a végen: Kettő boltív alatt hordjad,  három napig meg se toldjad,  kilenc fehér holdját várjad,  patak vizét este lássad,  hozd a csuprot, csomót oldjad,  hét kéz fonta hajad bontsad!  Huss!