Ugrás a fő tartalomra

Kristálysziget

Évente egyszer elmentünk a kristályszigetre többlet energiát gyűjteni. Nem adta könnyen a hely. A szigetnek önálló tudata volt. 

Bárkit befogadott egy-két hétre. Annyi idő alatt mindenkinek szabadon nyújtotta a napfényt a barnasághoz, a kabócameditációt a lazasághoz, a tenger sóját a tisztuláshoz. De három hétre már csak az maradhatott, aki ezeket alapnak tekintette a kristályenergia sejtszintű megújításához. Ezt sírva ébredős álmok kísérték. A negyedik hét a kvantum szintekig hatolt. Ilyenkor már az ébrenlét alatt is sírtam, mások kiabáltak. Lebontott és újraépített mindent. Ez sokszor fizikai tünetekkel is járt és rendesen megviselte a neurotikus rendszert és a tudatot. Beépült mintákat és kódprogramokat írt felül.

A sziget telis tele volt titkokkal, amit vörös földje és mindent elborító kövei alaposan elfedtek. Elsőre földi paradicsomnak hatott, de egyszerre hordozta magában a tudás felszabadító és terhes mivoltát.
Hol trópusi növények, hol szeméthalom borította. Minden amit maga hozott létre keveredett az emberek itt lerakott mocskával. Rozsdás utánfutók és összenyomott energiaitalos dobozok alatt csillogott a titok. Borostyánszínű szilárd lemezek közé zárt ragyogása kifeszítette önhittségünk zászlaját és darabokra tépette egy helyi szélsárkánnyal.
Aztán eljött az idő amikor már zárt cipőben mentünk le a partra és olvadós csokit is vihettünk magunkkal. Ettől még végtelennek tűnt a nyár. A felhőket az a különös mindenből áradó fény fújta el ahányszor megjelentek.
Itt mindig összegeztem, hogy jobban kéne szeretni. Mindenkinek.
Kicsire zsugorodtam, nagy levegőt vettem és megtöltöttem a fénytároló cellákat.
A helyiek nagy része erős pajzzsal védte magát az ilyen szintű átalakulástól. Akik mégsem, azoknak leírhatatlan mosoly ült az arcukon.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Eső

- Évike legyél szíves és mondjad meg a Ferinek, hogy ne menjen rá a fűre legközelebb! - Csókolom nem tetszett látni, hogy szembe jött a Laci? Máshogy nem férünk el. - kiabált a csirkéktől Feri. Zsuzsi néni pontosan tudta, hogy Feri is hallani fogja, de vele nem beszélt, mert utálta ezért kiabált a feleségével rendszeresen, ha Ferivel volt problémája. Utált mindenkit, mint ahogy szinte mindenki utált már mindenkit. Zsuzsi néni például azért utálta Ferit, mert nem hagyta, hogy leuralja az utcát.  - Azt akkor csodálkozik ha kirakom majd a sziklakertből a köveket az út szélére! - mormogta magában Zsuzsi néni és bement. Azonnal telefonált is szerencsétlen öccsének Tabajcsra, hogy jöjjön át kirakni a köveket, mert ő már nem bírja elviselni, hogy az előkertjét tönkreteszi az a mocskos szomszéd.  Szóval Zsuzsi néni mocskos szomszédnak hívta Ferit. Zsuzsi nénit a legtöbben mocskos komcsinak hívták. Feri nem így hívta, mert ő nem politizált. Az ő szemében Zsuzsi néni simán csak egy mocs...

Beismerő vallomás

Rózsaszirom volt a lét. Bokros, szúrós nyúlvánnyal tartotta önmagát. Bódulatot árasztott sovány, vérszínű tánca lefelé a talp alatti sárba, ahol barnás enyészete tátott szájjal várta. A való azonban láthatatlanul tartott tovább. Pára volt, meg csigáknak nedű s még ennél is több maradt e szédült, kis világ. Az anyagban szavatosság lejárta után, átlényegült a tizenegyes szitán, sután. Nem láthatta, kinek ujjbegyén a tartóelem szúrt szűk figyelmet, önmaga nevetséges fájdalmára. Úgyhogy talán senki se látta.

Sötét délutánceruzák

Télvégi, vitaminhiányos, sötét délutánceruzák használják papírnak fehér arcomat. Nem fiatal de még nem is öreg az a kettő kis ablak rajta. Odakint állatok eszik egymást, az egyik élőre a másik tetemekre jár. Idebent az ebből fakadó döbbenet és a szokásos várakozás. Várakozás zöldebbre, kékebbre, tücskökre és puha fűre. Mondatvég tudat. Anyu? Ugye ki fogjuk bírni mi is? Hallod? Ugye majd megbarátkozunk hamar azzal a dologgal? Lesz szép tiszta elménk? És ugye csak örömünkben sírunk azután? Csend. Ez maradt nekünk. Meg a láthatatlan símogatás, ami aztán mindig mosolyt csal az árvák könnyes arcára.