Ugrás a fő tartalomra

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt.
Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot. 
Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszaellenőrizte, hogy a számok valódiak e. Volt egy húsz perces ebédszünete és egy tíz perces kávé szünete, de utálta a kávét.
Valahol mélyen azt érezte hiányzik az életéből valami. Szerintem a kávé volt az, de szerinte valami egészen más.
Eleinte papírrózsákat hajtogatott zsebkendőből tévé nézés közben. Azután vett egy színes zselés filctollkészletet az Aldiban és egy videó alapján kacskaringós vonalakat kezdett rajzolgatni. Annyira megtetszett neki amit csinált, hogy elvitte megmutatni a munkahelyére. Ebédszünetben kitette az asztalára a rajzokat és kicsit pingálgatott rajtuk, hátha észreveszi valaki az alkotásait. Edit, a könyvelésről nagyon kedves nő volt. Tudta, hogy Grétának nincsenek barátai és mekkora szüksége van a dícséretre, ezért odament hozzá és meg is dícsérte. 
Persze Editnek egyáltalán nem tetszettek ezek a rajzok, de gondolta ezzel nem árthat senkinek. Edit tévedett. Grétának tényleg nagyon kellett a dícséret és még ezzel a hamissal is beérte az egója. Furcsa mosoly jelent meg a szája szélén, ami egyértelműen azt jelentette "több vagyok nálatok".
Aztán este amikor hazament, megbeszélte magával, hogy ő tulajdonképpen nagyon tehetséges. Elővett egy Balaton szeletet és boldog fölényességgel elfogyasztotta, miközben egy újabb kacskaringó rajzolós videót nézett. Kezdte ezeket a kacskaringókat képességén alulinak érezni, ezért kinézett egy jobb agyféltekés tanfolyamot, mert egyszer azt látta, ha arra elmegy még arcot is fog tudni rajzolni és szerinte azt már pénzért is árulhatná. Be is iratkozott gyorsan, a közelben egy ilyen tanfolyamra, mert most pont akciós volt. Nagyon várta a hétvégét, hogy megtanuljon mindent a rajzolásról. Szombat reggel fél órával előbb ott volt a művelődési házban, ahol Taksony Zoltánné Gizike várta. Rajta kívűl még tizennégy jelentkező volt. Gizike nagyon aranyos volt. Gréta azon a hétvégén egy elcseszett fejű, bandzsa Chaplinnel gazdagodott. Mivel Gizike halálra dícsérte "alkotását"  ezért ő észre sem vette, hogy szar amit csinált. Sőt bekeretezte egy ezerötszáz forintos JYSK-es kerettel és kirakta az ebédlőasztal fölé. Előtte persze nagy, kerek betűkkel, ferdén aláírta, mint a művészek. Hiszen ő is az. Mitől lenne más egy művész, mint ő? A művész is képet készít, bekeretezi, persze előtte aláírja és utána kiteszi a falra. 
Tehát ezen az estén rájött, hogy ő tulajdonképpen művész. Az egója hatalmasra növekedett saját gondolataitól és az elcseszett, bandzsa Chaplin plexijén megcsillanó lámpafénytől. 
Reggel már azon gondolkozott ő is meg tudna tanítani másokat arra, hogyan kell művésznek lenni. Végülis már ismerte a zselés filcet, meg Chaplint is tudott rajzolni. Boldogan indult dolgozni. 
Munkaidőben művészkedős tanfolyamokat keresett. Bőven talált, mert az elmúlt évtizedben nagyon megszaporodtak az ilyen pénzlehúzó egósimogatók. 
Festeni vágyott. Színekre, ecsetekre és vásznakra gondolt. Vagyis arra a valamire gondolt, amire festenek, mert akkor még nem tudta, hogy azok vásznak, pedig már művész volt.
Eszébe jutott, hogy megnézi hogyan is lehet valaki művész. Van ilyen egyetem? Hát az biztosan egy hülyeség. Semmi értelme nincs egy ilyennek. Rajzolni bárki meg tud tanulni, aki szorgalmas és szerinte elég gyorsan. Végülis ennyiből áll a művészet. Nem? Ezért minek egyetemre menni? Meg oda biztos csak protekcióval lehet bejutni és csak olyan gazdag gyerekeknek való úri muri.
Ezért ő a "Mindenki tud festeni!" tanfolyamot választotta.
Sajnos itt zárójelben meg kell jegyeznem, hogy az egyetemet ha akarta volna sem választhatta volna, mert ehhez sem az értelmi képességei, sem a tehetsége nem volt meg. Ettől persze - ahogy lenni szokott - ő nézte le az oda járókat és a valaha ott végzett összes hivatásos és elhivatott művészt.
Gréta tanfolyamról tanfolyamra járt és úgy érezte itt az ideje egy kiállításnak is. Az ilyenek mindig találnak valami hülyét egy művházban, aki hagyja nekik, hogy kitegyék a szarjaikat és megnyissa valami fuvolás kislány kíséretében az általános iskolai rajztanáruk ezt a semmitmondó programot.
Grétát azonban ez a jelenség nem aggasztotta. Ő művész volt, csak későn jött ki belőle, de innentől kezdve semmi nem állíthatta meg. Nem voltak kétségei, hírből sem tudta mi az az értékválság és köpenyes állása mellett az anyagi és lelki libikókától sem kellett tartania.
Gréta azonban nem tudta, hogy ő a penészfolt a kenyéren, ő a lyuk a biciklibelsőn, hogy ő a repedés a padlólapon és az elkúrt, kibaszott Chaplin rajza egy elkúrt kibaszott Chaplin rajz csupán semmi egyéb.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket