Ugrás a fő tartalomra

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie. 
Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok?
Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre. 
Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig. 
 De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem.
Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen.
Azóta megtanultam, kezelni őket - már ami az ilyesmi érzelmeket illeti. Ettől persze minden olyan hideg körülöttem, mint a hó. Csendes, üres és távoli a szenvedély.
Amikor álmomban arra járok sírva ébredek. Vajon mi veszett el, azon a csehszlovák tájon? A bal sílécem majdnem. Egy túlméretes Fisher léc volt, amin nem működött a fék. A Totyáék vették nekem egy börzén. Szerettem nagyon és még hét évig használtam. Ugyan megjavították, de ahányszor ránéztem eszembe jutott milyen jó volt, amikor még nem működött a fék.
 Anyu rendszeresen összekuporgatta a pénzt, hogy elmehessek a sítáborba, mert rajongtam a hóért, a magas hegyekért és ő ezt tudta. Erőn felül szolgáltatta nekem a csodákat, de ezt akkor én még nem éreztem át. 
Hiányzik minden. Nem akarok rá gondolni, de nem tudom mi van velem. 
Szóval odakint csúszós sár van. Februári tavasz. Azt hiszem el fogok költözni egy magas, fehér hegyre. Nem tudom pontosan melyik évben lesz ez, mert az ilyesmit senki nem tudja előre. 
Ezt az emléket viszont úgy döntöttem magammal viszem. 
Szeretném annyiszor visszanézni azt a pillanatot, ahányszor csak lehet. Belekódoltam a boldogság titkát. Csak még nem tudom mi az. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae