Ugrás a fő tartalomra

A Méltatlan

A hely nevét vagy onnan kapta, hogy jobb sorsa érdemes emberek kerestek benne esti menedéket kikapcsolódás gyanánt vagy onnan, hogy falaiba, valaha méltóságteljesebb eseményeket kódoltak, mélyebb gondoktól dülledt szemű, erős alkarú őseink. Ez utóbbi esetben mi nem voltunk méltóak őseink terveihez.

Senki nem tudta eldönteni olyan aprónak látszott a két lehetőség közötti különbség. Tehát, hogy mi nem vagyunk méltóak a ránk kimért sorsra vagy ő nem volt méltó hozzánk.
Három aprócska művészi gaffitikkel díszített - de inkább jelölt, mint ahogy a macska spricceli körbe vadászterületét - helyisége, nyáron fülledt, télen hideg lehetett.
Igazi menedéket csak a lélek talált benne a zavaros tekintetek mélyén ragyogó, isteni szikrák homályos tükrében.
A pince - ahol az imént még szelíden vad, múltidéző zenében oldódott aki bírt -  minden körülmények között tizenöt fokot és ideális páratartalmat jelentett a boroknak. De boroshordók helyett lábdobogós ördögtáncot járt egy marék nemtörődömség. Csak most nem törődtek. Csak erre a pár percre tették le láthatóan botrányos méretűre nőtt szívük terheit.
Bár sose vették volna magukra azt a zsákot, amibe egyiküknek túl sok érzelem jutott, másikuknak túl sok gondolat.
A sziklába vájt barlangszerű lyukban, a falnak dőlve támasztottam üreges lelkem és hagytam, hogy mosott kaviccsá simítsa azt két, bánatos körben tekergő zurna, kelet felé, haza hullámzó dallama.
Olyan lettem tőlük, mint egy ártatlan kislány, aki egy vadvirág láttán a levegőbe szökken és semmi többé meg nem zavarja tökéletes belső békéjét. A dob már nem jutott el csak a fülemig és persze onnan rögtön a talpamba csúszott, hogy ott dobogjam vissza a földnek saját ritmusát. A zurnát zsigereimben éreztem vagy talán még mélyebben, ha létezik olyan.
Vajjá olvadt ujjbegyem végén s ott bizsergett. De nem úgy, mint a zsibbadás, hanem úgy ahogy csak a szerelem tud.
Aztán Mónival kiültünk a hideg gyertyafényben pislákolni.
Testem az élénk színű, üres fal irányába nézett, míg Mónié a bejárat felé.
Móni szemén láttam, hogy valaki közeledik felénk, így én is megfordultam. Akkor már ott állt mellettünk egy szépen betépett, cumisapkás kortárs, nagy homállyal takargatva tekintetének csillogását. Móniról le nem vette a szemét csak amikor a padlóra nézett. Ez a pár lenézett pillanat, mintha megtartotta volna a talaj és szembogara közötti távolságot.
- Annyira gyorsan akartam valamit mondani, hogy mire ideértem elfelejtettem. - mondta.
- Már amikor megláttalak tudtam, hogy te vagy az aki jössz és már mész is. - mondta Móni mélységes nyugalommal. Az alak tudomásul vette, hogy van valaki ebben a zavaros világban, aki jobban ismeri szándékát önmagáénál és fegyelmezett kisiskolásokat megszégyenítő módon távozott.
Akkor a - még véremben lüktető - zurna kiszorította agyamból a keresett szavakat.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae