A hely nevét vagy onnan kapta, hogy jobb sorsa érdemes emberek kerestek benne esti menedéket kikapcsolódás gyanánt vagy onnan, hogy falaiba, valaha méltóságteljesebb eseményeket kódoltak, mélyebb gondoktól dülledt szemű, erős alkarú őseink. Ez utóbbi esetben mi nem voltunk méltóak őseink terveihez.
Senki nem tudta eldönteni olyan aprónak látszott a két lehetőség közötti különbség. Tehát, hogy mi nem vagyunk méltóak a ránk kimért sorsra vagy ő nem volt méltó hozzánk.
Három aprócska művészi gaffitikkel díszített - de inkább jelölt, mint ahogy a macska spricceli körbe vadászterületét - helyisége, nyáron fülledt, télen hideg lehetett.
Igazi menedéket csak a lélek talált benne a zavaros tekintetek mélyén ragyogó, isteni szikrák homályos tükrében.
A pince - ahol az imént még szelíden vad, múltidéző zenében oldódott aki bírt - minden körülmények között tizenöt fokot és ideális páratartalmat jelentett a boroknak. De boroshordók helyett lábdobogós ördögtáncot járt egy marék nemtörődömség. Csak most nem törődtek. Csak erre a pár percre tették le láthatóan botrányos méretűre nőtt szívük terheit.
Bár sose vették volna magukra azt a zsákot, amibe egyiküknek túl sok érzelem jutott, másikuknak túl sok gondolat.
A sziklába vájt barlangszerű lyukban, a falnak dőlve támasztottam üreges lelkem és hagytam, hogy mosott kaviccsá simítsa azt két, bánatos körben tekergő zurna, kelet felé, haza hullámzó dallama.
Olyan lettem tőlük, mint egy ártatlan kislány, aki egy vadvirág láttán a levegőbe szökken és semmi többé meg nem zavarja tökéletes belső békéjét. A dob már nem jutott el csak a fülemig és persze onnan rögtön a talpamba csúszott, hogy ott dobogjam vissza a földnek saját ritmusát. A zurnát zsigereimben éreztem vagy talán még mélyebben, ha létezik olyan.
Vajjá olvadt ujjbegyem végén s ott bizsergett. De nem úgy, mint a zsibbadás, hanem úgy ahogy csak a szerelem tud.
Aztán Mónival kiültünk a hideg gyertyafényben pislákolni.
Testem az élénk színű, üres fal irányába nézett, míg Mónié a bejárat felé.
Móni szemén láttam, hogy valaki közeledik felénk, így én is megfordultam. Akkor már ott állt mellettünk egy szépen betépett, cumisapkás kortárs, nagy homállyal takargatva tekintetének csillogását. Móniról le nem vette a szemét csak amikor a padlóra nézett. Ez a pár lenézett pillanat, mintha megtartotta volna a talaj és szembogara közötti távolságot.
- Annyira gyorsan akartam valamit mondani, hogy mire ideértem elfelejtettem. - mondta.
- Már amikor megláttalak tudtam, hogy te vagy az aki jössz és már mész is. - mondta Móni mélységes nyugalommal. Az alak tudomásul vette, hogy van valaki ebben a zavaros világban, aki jobban ismeri szándékát önmagáénál és fegyelmezett kisiskolásokat megszégyenítő módon távozott.
Akkor a - még véremben lüktető - zurna kiszorította agyamból a keresett szavakat.
Senki nem tudta eldönteni olyan aprónak látszott a két lehetőség közötti különbség. Tehát, hogy mi nem vagyunk méltóak a ránk kimért sorsra vagy ő nem volt méltó hozzánk.
Három aprócska művészi gaffitikkel díszített - de inkább jelölt, mint ahogy a macska spricceli körbe vadászterületét - helyisége, nyáron fülledt, télen hideg lehetett.
Igazi menedéket csak a lélek talált benne a zavaros tekintetek mélyén ragyogó, isteni szikrák homályos tükrében.
A pince - ahol az imént még szelíden vad, múltidéző zenében oldódott aki bírt - minden körülmények között tizenöt fokot és ideális páratartalmat jelentett a boroknak. De boroshordók helyett lábdobogós ördögtáncot járt egy marék nemtörődömség. Csak most nem törődtek. Csak erre a pár percre tették le láthatóan botrányos méretűre nőtt szívük terheit.
Bár sose vették volna magukra azt a zsákot, amibe egyiküknek túl sok érzelem jutott, másikuknak túl sok gondolat.
A sziklába vájt barlangszerű lyukban, a falnak dőlve támasztottam üreges lelkem és hagytam, hogy mosott kaviccsá simítsa azt két, bánatos körben tekergő zurna, kelet felé, haza hullámzó dallama.
Olyan lettem tőlük, mint egy ártatlan kislány, aki egy vadvirág láttán a levegőbe szökken és semmi többé meg nem zavarja tökéletes belső békéjét. A dob már nem jutott el csak a fülemig és persze onnan rögtön a talpamba csúszott, hogy ott dobogjam vissza a földnek saját ritmusát. A zurnát zsigereimben éreztem vagy talán még mélyebben, ha létezik olyan.
Vajjá olvadt ujjbegyem végén s ott bizsergett. De nem úgy, mint a zsibbadás, hanem úgy ahogy csak a szerelem tud.
Aztán Mónival kiültünk a hideg gyertyafényben pislákolni.
Testem az élénk színű, üres fal irányába nézett, míg Mónié a bejárat felé.
Móni szemén láttam, hogy valaki közeledik felénk, így én is megfordultam. Akkor már ott állt mellettünk egy szépen betépett, cumisapkás kortárs, nagy homállyal takargatva tekintetének csillogását. Móniról le nem vette a szemét csak amikor a padlóra nézett. Ez a pár lenézett pillanat, mintha megtartotta volna a talaj és szembogara közötti távolságot.
- Annyira gyorsan akartam valamit mondani, hogy mire ideértem elfelejtettem. - mondta.
- Már amikor megláttalak tudtam, hogy te vagy az aki jössz és már mész is. - mondta Móni mélységes nyugalommal. Az alak tudomásul vette, hogy van valaki ebben a zavaros világban, aki jobban ismeri szándékát önmagáénál és fegyelmezett kisiskolásokat megszégyenítő módon távozott.
Akkor a - még véremben lüktető - zurna kiszorította agyamból a keresett szavakat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése