iakrif azub aktir

Úgy úsztak a semmiben a gondolatok, mintha édes tavacskában lennének áttetsző növények. Összeverődtek, hajladoztak, simogatták egymást ahol csak érték. Szabadulni próbáltam tőlük, de megigéztek. Hogy Szél voltam e vagy tó alatti Föld vagy maga az édes Víz, nem tudom. Őket eleinte lágy hullámok táncoltatták, s kézen fogva húztak magukba. Lett belőlünk fodros szélű örvény. Számba tódultak. Forró gejzírként végeztek volna azzal, aki bátran elé áll, de én magamba temettem mindent - a bátrak hiányában. Lehet, hogy én voltam a Tűz. Kezemet zsibbasztották, írni nem tudtam. Aztán egy napon ez a forróság légzésemben talált szabad utat. Hagytam. Ha ellenkezek belehalok. Azóta nagyon halkan lélegzem. Úgy, hogy senki se hallja. A tavon mára erdő, az erdőn kettő lepke szende suttogása minden tudománya elrejtve előled. Féltve, őrizve, szeretve esdeklek: Tanulj meg olvasni a néma csendből, délutáni utolsó szemcsillogásból!

Ott ahol árva lány haj-ol a rétre, tarkójára téve két kicsi kezét lágyan omlott el a hold. - Láttam, pedig még nappal volt. - Vízkék ruhája lassan lebegett előtte, nyakára saját fénye vetett málnaszín árnyékot. Mosolya örök volt. Kétségek nélküli szemében a nap tündöklött. A szarvaslány messziről csodálta, s tündérek dúdoltak neki a fűszálak között. Egy titkos rend tagjai gyülekeztek valahol a közelben, de ők észre sem vették a gyönyörű teremtményt. Szívüket hazug kapcsolatokra, s látásukat drága autókra cserélték. Rajtuk kívül egy traktoros és két horgász tartott hazafelé a völgyben. Évek óta nem láttak máshol fényt, csak tele poharak szélén megcsillanni. A többiek aludtak. Mi is. Csak a kutyák sírtak hangosan. Féltek, hogy megérinti őket. Ő csak feküdt és hallgatta, ahogyan körbefonja halvány fényét a föld. Bogi először látott árvalányhajat a réten. Akkor kalandoztam el, mikor megsimogatta kezével a törékeny növényt. - Mintha pihe toll lenne. - mondta. Aztán felpattan...

homokágyban csikorog a tovahajló diónyi mogyorónyi kavi csolló szökken a szára a levegőbe válik az újtól a régi őre leplen ha tartod a szeretődet rekkenő hőségben szíven lőnek csúszik a nyálban a csiga sálad nem kéri senki a nyavalyádat nem kérek én se szép csodamalmot őröljön lelkemből kavicshalmot köptető villanó csokoládé kis szívem nem lehet soha másé őszül a haj...nali csoki masni menjünk ki este szú...nyogot csapni.

Vizes selyemruhaként tapad hozzám a kimondani vágyás, De jobban tapasztja kezem a számra, ez a "gondolati ernyő" alatt bujdosó sáskajárás. Szakadozó vonalban, önként, kondérba menetelő közösségek, Köztetek... de nem " az ernyő" alatt élek.

Kevés voltam álmomban hozzátok. Halványzöld bort kortyolva, Reméltem feloldódik a titkos, evilági átok. A pohár alján ragacsos, szőlőízű bánat, Egyedül ő szólított meg. Beszélt, Így nem emeltem fel ritkuló szempillámat. Csak lábakra és tompa hangokra emlékszem. A sok célszalagkirály között, A vörösből nekem nem töltött senki sem. Furcsa álom, mert nem is nagyon iszom Csak teát, meg két erős kávét, amivel Gyenge szívem a lomha lét ellen uszítom. Ja igen, felébredtem de persze mégsem, S jött velem ez a szőlőszín világ, Hogy tartsam magamat reggel - az uszítás ellenére - féken.

Hétvégén elhatározta a kelkáposzta, Megnézi mit rejt leveleinek bokra. Ahogy hántotta a sok, sötét réteget Látta, hogy benne mértani rend létezett. Sorakozik szépen ugyanaz belül, Minden levélben az előző mása ül. Külsejétől annyiban különbözött a kelkáposzta belső, Hogy minden következő világosabb volt, mint az első. A törékeny tisztaság titkát megtalálva, Megbékélve ugrott a káposzta a tálba.

Egy szűk utca árnyékos sarkában, a légáramlat - falba ütközvén, körönként új hordalékkal érkezett. Na ott, annál a ház saroknál sok szemetet és néhány száraz falevelet magával ragadott a képzelet. Ezen a helyen kezdődik a parányi, viharos sor, rajta pár furcsa ékezet. - Erős vagyok, legerősebb ám! - Ringott egy szakadt, kis papírfoszlány. Pár falevél remegve összefogott, Egy papírtól riadtan okoskodott. Pávaként verődtek erőkbe ők, A szöszös, koszos hetvenkedők. Olcsó, áttetsző maszkot tartván, Egy nyugati ház sarok alján, mocskán. Nézd mily ravaszak pár év alatt Fogtak por-öklükkel szép madarat. Kellett, hogy emeljék föl azokat, Kik magukban erőtlen, poros kupac. Ki hinné róluk e ház saroknál, Hogy többek egy saroknyi, kis piszoknál? A szárnyasok először elkerülték, Felszíni csapdának tekintették. Majd leszállt kis morzsáért egy-két galamb, Alakult lassan a mocskos kaland. Galambok befogva s felemelve, Tálcákon hordozták őket körbe. Hogy, hízik, hogy dagad a...

Lágy keringőm közben, ráméhes jégszörnyek a telek, Csukott szemmel, túl sokat látva, lassulok sután. Nem emlékszem, de nem várt ujjongó ember sereg, Mikor megérkeztem egy lepkeszárnyú, forró délután. Sokadik körben mélyülnek a hóban a szelíd nyomok, Kívülre lebegnek, elmémben elrakott felejthetők, Önelégült piócák, utamonálló lélektolvajok, Elmosódni látszanak, valaha körön belüli szárnytörők. Ritkán rakom friss helyre az egyszemélyes lepkebált, Mélyülő nyomomban melegség lapul, Mint részei után vágyakozó higany, Külső-belső árnyam, a szédült forgásban, összeállni tanul.

Suttog a létben egy pont: - Hazug minden napi gond. Figyelmed éberen előre mered, Míg "ponttá" szűkül időd és tered. - Hazug minden napi gond! - Suttog a létben a pont.

Viharzöld fák között, fekete napsütés, friss gesztenyefalevél lábam nyomán. Érzéki forrássá keveredik a várakozás és a betonkeményre fagyott homály. Porszínes sikátor dongásában, érző tekintetű kívülálló nyakára csúszik egy segélykiáltás. Egyetlen kerek mosollyal törli le a kétségbeesés gyanúját az egész világról. Állj! Minden rendben van. Ezt álmodtam, ma délután.

Lefolyóba akadt, méltatlanul egy távozni akaró darab. Rácsos fémre feszül, tehetetlen ül. Így határozott a megakasztó ittragasztó: - Se ide, se oda, Világok közt maradsz! Száradtan tapad, Holnap tán áthalad, valami felszabadító áradat alatt, ez a pimasz, riadt, leszakadt alak.

Rajtam átnézhetsz, bőröm alatt kék erek, Mutatják rajtam a szerteágazó teret. Alkotóm varázspor, egy másik univerzumból, jöttünk egymást emelni, egyikből, másikból. Agy közösség, test közelség, lelki ütközetek. Fogalom zavar. Eltakar a földi környezet. Agy szövetség, test közönség, lelki ismeretek. Alkotunk egy csürhe rajt, kik értékről zengenek. Hoztam onnan útravalónak egy teli táskát, Találtam benne tizenkét GPS koordinátát. Ne gondold, hogy megérthetik egymást az okosok, A tizenkét bolygóról összesöpört karmagyárosok. Agy közösség, test közelség, lelki ütközetek. Menetelünk az agyhalálba csuda jó köztetek. Hej de csudajó köztetek. Hej de csudajó közhelyek. Hej de... Hej! He?

Győztes vadállat álarca mögül Tizennyolc kéktollú madár repül. Alkarján színes harci jelek, Mellkasán imára fonott kezek. Hullámos partokon dúdolva várja Mit hoz tegnapjának tökéletes mása. A harmincöt napja partravetett, Vízre tekintve megrekedt. De mégiscsak jól van egy ügyében, A kifele néző semmittevésben. Zöld sárkány mászott ott a partra. Fejét a parti homokra hajtva, Kérte, hogy maszkját porba dobja, Hátán a Napot megsúrolja. Mert amíg ott állt bambán nézett, Egy kislányka varázsló asszonnyá érett, Egy mágikus fűzfa száradtan állt, Egy távoli csillag semmivé vált. Álarc a helyén, kezek lógva A maszk mögött ott állt e sors tudója. Merengő szemét csillogtatva, A zöld lényt unottan magára hagyta. Döntésem lehet, hogy végérvényes Szelíd, bamba merengésben élek. Meghagyom másnak a dicső harcot A Naphoz jutást, a sok sarcot. Ha valaki netán e partra téved, Ne kérjen semmit, mert én sem kérek.

"egyet a földnek, egyet az égnek" Küszöbödön reggeli feladvány hever. Kéretlen eset, mely zabolátlan erőd fejtéséig rejti. Színes világok a céllövöldében, Válságmajálison szédült, kóválygó tömeg, Rekedt gramofon dúdolja halkan: - Árucikk vagyok egy virtuális boltban. - s a lemezt megakadva hallgatja egy szép szemű öreg. ... Fagyott lángra leltem szürke lelkekben. Korábban nagy tűz volt. Ha kiolvad  kis tócsa lesz csupán. Mire kiszárad, nem lesz aki gyújtós után nézzen.

Vegytiszta külső, Vágytiszta belső. Hajnaliság. Szerelem tagadás. Félelmem és figyelem. Fegyelem. Tolakodó nyugalom. Zavarom, nem hagyom. Érzés. Üreskés ébredés. Kitalált rombolás. Képzés. ... Ismerem  az új világokat.  Figyelek, nevetek. Régi romok növik be az új elmélet-tetemet. (Amikor ott voltam nem jöttél. Lehetetlent mímelünk.)

Teret szorítok, ragaszkodok. Egyszer már sikerült. Gólt lőtt apám, itt vagyok. Tagadják? Tagadjátok. Kontroll állatokkal párbajozok. Amíg csak akarok. Éretlen személytelenség, domináns rabok. Üres testek, halott testületekbe. Előrejutás kizárólag testüregekbe. Friss üzenetcsend, szükséges zsebpénz hiány. Utánozás kutyaugatás, de szokás. Babérom a sajátom, ha száraz is és kopott, kukac rágta kényszeredetten a kellemetlen lapot. Viselem, mert enyém s nem tematikus gyűjtemény. (laza vállvonás, balra lenézés és jobbra el...)

....................................................... ...................................................... ...................................................... ...................................................... és így válik semmivé a lápra épített világ, kis morzsaként úszik valami új alap, de szilárd, s ha meg nem eszi a kényszer, élünk majd rajta vidámabb napokat.

A zöld ruhás el fog késni! - mutatott oldalra és kacagott, azon a tökéletes, belső békén, ami egy tíz éves forma fiú lomha lépteiben testesült meg, nyolc előtt két perccel, nem olyan messze az úti céltól.

Egy sóhajtásnyi vágyba kapott a szikra, mikor "nagyláng" lett én már tudtam, hogy mindent felemészt.  De hiába dobáltam azt "a mindent" a közös lángra, ha közben, a melegben ernyedten pihentél. Az én édes álmomat nem őrizte senki. Elfáradtam. Legyengített az emberi tél. "Meg hát" meg is untam a tüzet egyedül rakni nem érdekelt többet a fagyos ébredés. Hideg van - igen jól érzed - kívül és belül. A kályhát este robbantottam szét. Nem kellett volna egyedül hagyni, hogy kormos legyen rajtam minden, ami szép. Keress egy másik kályhát drágám, dobd rá amid csak van -s az nem kevés! Addig én elmegyek aludni, s hagyom had álmodjon az a másik rólam egy hosszú, szenvedélyes regényt.

Kificamodott a lelki mélység és lakkcsizmákban mászkál a körúton. Mivoltunkat elvesztettük egy iskolai kirándulás után. Szorongó napokon mély levegőbe burkolózva aludj el. Lassúságból szövöm kanalam merülési pozícióját az élet vizébe. Mire meríthetnék, mások behabzsolják. Lakhatatlan világban a legszebb játék hazudni egy másvilágról. Óvodai ablakon, hóesésben, kibambulva szereztem élményeim legjavát. Marionett kötelekkel, embermassza vágy-hajszolva: természetes jelenség. Pár éve az unalomélmény lett a legkeresettebb gyógyszer extrém helyzetbetegségek kezelésére. Felmásznék egy villanyoszlopra és azzal ijesztgetném a madarakat, hogy nem tudok repülni. Leteszem  a leheletem, felveszek egy másik formát, mikor minden szem csukva tartja magát ilyen és  hasonló dolgok látványától. Szivárvány lelkem tornádóba csavarodik hideg és meleg érzelmek találkozásakor. Vállamat megfeszítve nagycsavarral dobok hátra minden gondot, mikor nincs ...

Hullámos lábú bútorok tartanak műanyag dobozokat magukon.Nekem is hullámos a lábam, furcsa masszát tartok rajtuk élő és halott sejtekkel. Lakóim csöngetnek a fejemben. Ki akarnak jönni. Ettől néha hányok. Nem láthatja senki. Én sem. Álharang hazudik delet. Olyankor megpihenni nem szabad. Árnyékmozgást elősegítő gimnasztikát gyertyafényben, szeles időben érdemes gyakorolni. Hanyat-homlok zuhanok egy fa karjaiba, hogy letörvén a védelmező végtagokat velük együtt porladjak szét. Olajos dolgokat csúztatok a gyomromba, utazzanak kényelmesebben a belső tájakon. Neongyíkok háborúznak évezredek óta keményszájúakkal és a hőmérséklettel. Fog egy mandularügyet  és űrhajóra  gondol. Látszólag nincs összefüggés, de ő olyan pici, hogy az univerzum nem is látja. Kell még birsalmafa rózsaszín, tavaszi szirmokkal egész évben. Vagy nem erre való a génmanipuláció? Bábeli nyelvzavar akadt a torkomon gondolkozás közben. Ölelem magam a betűimmel nagyon.

Csapdának otthagyott kukák, Darázskatonákkal voltak tele. Csípésüket kettőig számolva, Széttárt karokkal repültem bele. Szárnyalásom, erő nélküli hangtalan siklásom, Csatamezőn csitítom, csalános sírásom. Harmatos fűre amikor érkezem, Csenddel gyógyítom két kicsi sebem. Megmentő zuhanásom emlékbe elteszem, Új tájon, új erőm -inkább- mosollyal kezelem. ( inka , inkább, leginkább)

Leheletével kényszerít valóra a legfőbb létrehívó. Bársonydoboz melléklet az enyészet. Ha kinyitod talán újra megcsap a semmidtől elszívó, Burjánzásnak indul az anyag, újabb formát ölt a végzet. Tévedtem ha kívülállónak gondoltalak, Mert örökre forrt össze itt minden erő és alak.

Kopott körömlakk mutatja az irányt, ahova épp az előbb növesztett szappanbuborékot. Annak veleje a nemlét, héja a folyton változó, s ha megszűnik érted meg, hogy sosem volt. Játékból született kis semmi mosolyogj hát!

Megtöltjük a teret, használjuk az időt, vadul véssük bele "itt jártunk" azelőtt. Kisimul az idő, kiürül a tér. Nyomok nem maradnak csak a semmi szelíd madarai lüktető szárnyukkal suhannak. Nincs szem ami lássa, gömb terünk zárt kályha, belül leszünk mind egymás kis szikrája. Az a madár többé nem repül nekünk sem, senki másnak csak az utolsó, nagy, virtuális robbanásnak.

Memphisz elárasztott romjai morajlanak. egy félbehagyott tekintetű kődarab kék bogárra kacsint. túlvilági játékmesterek keverik a lapot. míg az itt ragadt istenségek árulkodnak. alig hallható zenéik beteljesült végről mesélnek: a mindent elsöprő örökkévalóság füllesztő, dohos mosolyáról.

Megszólalt a mindent elsöprő hosszan tartó, transzos dallam. Hajamat magam mögött repülni szálanként, szabadon hagytam. Száz dervissel egymagam suhanva, felfalt a hatalmas búgó csiga. Belsejében, kis kamrámban többet láttam, mint azok "hárman". Zakatoló, színes massza összeolvadt önmagává, láthattam a nagyvilágot zsugorodni egy bazári centrifuga alkotássá.

Bomlott szerkezetű metamorfózis, megfordult a szélirány. Szupercellába bújt egyszer a szakrálisan szürke lány. Felkelt veled, szemét csukta, nem zavarta fényeid Fáját gacsok megmardosták, hát megfente a késeit. Újrarendez, szépet tervez, bár a szőlő nem ereszt. Kis bicskával vágdossa le a nedvet vesztett keretet. Hiányukból mágikus, bordó bájitalt csavar, Csak azt hagyja meg belőle amit az ősanya akar. Piperkőc, kis csipeszekkel, évezrede válogat. Tudatos préslények alatt, titkos könnycsepp tóvá, tengerré dagad. - Nem baj. - vállat húz a kislány - a holnap újat tartogat. Szerkezete átszilárdul, csillog barna fényszeme, Tartogat még meglepetést,vajas kalácsos reggele. Eltölthetünk újra együtt néhány, szép évezredet. Esélyesnek látom egyszer nem leszek félszerkezet.

Lopott szavak árnyékában hűsölnek a kamaszok. Kiállnak a tűző napra, okolják a tegnapot. Semmivé tett letűnt kor, koronázott bolond. Atlantisszal odaveszett gyémántserlegtorony. Hova fussak, hogy ne lássam süllyedésünk végtelen? Kapaszkodunk páran egy kis leheletnyi levelen. Nem hagyom, hogy széttépjenek kiéhezett farkasok. Hitevesztett mocskos népség veletek elpusztulok. Önként merülök a mélybe békés, habos befogad. Látom lentről ordasnyakban ordasfogsor szétrohad.

Az indulatok - mint az éjszakára szobákban rekedt legyek - reggelre elpusztulnak. Nem tűnnek el csavaros időtlen terekben, csak valaki kisöpri őket, s a négykerekű, kellemetlen dolgok szállítója, forgó gyomrában körkörösre aszalja. Száradt, élettelen érzelmek, kiéletlen, éjszaka hamvába veszett teremtmények. Átlátszó felületekbe ütköző szögletes nyolcasok. Nyugodjatok békében! jó reggelt! sziasztok!

Ágyban hangnélküli sikoltozás egy láthatatlan sóval szórt be az este. Könnyíteni akart lelkem húsfogságán, csusszanjak vele messze. Test nélkül rángatott, görcsösre eresztve. Ágyban félhalk sikoltozás, így maradtam ahol a takaróm védett. Felülve szívdobogtam, aztán vizet ittam, a kezem égett. Emlékeztem a házat sóval mostam fel egy éve, először babonából persze. S most rám szórják a sót odaátról, útban vagyunk egymásnak este.

Középről, hullámzó félelem tolja torkomig szívemet, aztán ernyedt végtagok és gondos menekülés. Néhány levegővételnyi harc az életért, egy árva könnycsepp riadt tekintetem alatt. Azt mondják ez jó jel, s közben kódokról suttognak. Körvonalazódik a ki nem mondható tartomány. Remélem ha olvashatóvá válik nem nagybetűs lesz. Ázott papír figyelmeztet csak az omlásveszélyre.

Szabadságra mentek a biztonsági őrök. Helyükre egyszerű félelem ül. Nem kérek semmit, csak bambán főzök fűszeres érzelmet, ami rendszerint kihűl. Fehér arcú démonok hajtanak este, mögöttem halovány érzés áll. Nem kérek semmit, csak várom a napot mikor magától változik a belső táj. Azt hiszed pihenek és köpök a sorsra elhagyom magam, magam mögött. Kössenek masnit a csorba sorsra, nem kértem semmit ami már törött. Csak ülök és nézek, nyugatnak hajtom a vágyakat halkan a lábamon hordom, s hogy lássalak többé már meg nem oldom. nevedet a kincses fiókomba.. csitt... egy zsepibe írom.

Csukott szemem mögött egy világot láttam. Határtalan térben, anyagtalan lények súlyos, törékeny lapokat tologattak. munkájukat lehajtott fejjel nagy gondossággal és szeretettel végezték. Minden lapon ott vibrált egy élet csírája. időtlen tevékenységük egyetlen célja a lapok tökéletes TALÁLKOZÁSi ívének beállítása volt. Dolguk végeztével, gombnyomásra kelt önálló életre a rendszer. A lapok birtokosai azóta is unos-untalan, sikertelenül keresik létük értelmét. De minden találkozás oly tökéletes, hogy azokban a pillanatokban a nagy kérdések értelmüket vesztik. (tökéletes, nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy jó)

a kövér kutyaszorító a napkeleti test a pávatollas üregi patkány a vén kétszemű csuklófogó az aranyhajú vipera a sertés a sárkány és én a három éjszakai testnélküli és te:  TE

még hajnal volt s a talpam, a padlóra halkan, fékezett tempóban, üres hanggal raktam. a hegyeken később, narancslila gőzök, fésülték a fákat fákból dombor hátat. én könnyedén vártam, a virtuális bárban, kapcsoljanak páran. s e szépséget épp csak ablakomból láttam. üzenetem érkezett, a bárban akkor csönd rekedt a tűzben égő hallgatást, cirógatást, zuhanást nem zavarta senki más.

A nő kidobálja a cuccokat. leltár: 1 db göncölszekér, hervadt margaréta, három gombócos tölcséres fagyi (puncs, csoki, vanília), középiskolás szívecskés trikó, általános iskolás papírhajó (egy fiú hajtogatta), úttörőszoknya, varázstükör, hal, szarvasbarát, fekete macska, varázspálca, csoki (a kisfiútól kapta), aranymasni, gyík, mackó, angyalszárny, merőkanál, piros cipők (nőjelmez), ufonauta, seprű (nem működik), nyuszi, homályos szemüveg, varázscerka, parfüm (csábításhoz), bájital, tangabugyi, farsangi maszk, egy szerelmes mese, egy pár zokni, borús napok, az alma, tizennyolcadik szülinapi torta, esernyő, kígyó, vakációs nap, polip, egy pohár bor (pohárral), a hold, egy hangjegy (amit valaki megadott), kés (amivel valaki fenyegetett), gyertya, titkos könyv, rúzs (ami rossz helyen hagyott nyomot), fésű, ház és egy darab sugárzó szív kidobva. Bármikor változtatható gravitációs mező megfordítva, leltár firkával illusztrálva.

Útjelző táblákon ismerős jelek. Én mondjam meg nekik merre, hogyan megyek, Aztán ha bejön, kijavítják a 'hülye' kérdőjelet: Zsákutca, egyirányú vagy nem állhat, de mehet. Lecsupaszítottam száraz sarkam, talpam. Lebegek a poros vagy sáros úton, halkan. Röhejes nyomkövetők körben forognak. kihűlt nyomomban lábukkal tolongnak. Rabom vagyok s saját titkaim a falak. A falak közt lágy tánc és égi zene fakad. Könnyel mosdom este, mosolyogva kelek. Hazudni nem fogok, teremteni megyek. Teremtek szerelmet, vágyat, együttérzést. A "várban" hordom este az igazi érzést. Idegen, de mégsem a nyugodt esti téboly. Álombeli tájon, vagyok már csak én jól. ... Messziről csúnyán néznek a barátok. Sosem leszünk már kicsi, illatos virágok. Rémisztő szabadság nem nekem való. Nyúl vagyok, megszeppent, félős 'kussoló' .

Találtam egy helyet tegnap délután, ahol bátran sírhat egy veszett szarvaslány. Holdlényeknek megy a zaklatott panasz, titok könnyből fénylő virágot fakaszt. Varázsszavak zsonganak az álomréten megfognám a kezed ha kérnéd szépen. Éreznéd a réten együtt jártunk, szarvasokként mágus körben álltunk. Bennem él tovább minden tettünk, Míg keresel, közben bábok lettünk. Szomorú világ ahol élek, Ketté vált a titkos mágus lélek.

Papírsárkány vagyok, rángatnak a nagyok, nélkülük se repülni, se zuhanni nem tudok.

Halott pókok, szitakötők, ártatlan kis szárnyak darabokban úsznak a kertben a tegnapelőtti vágyak. Négy vagy öt apokalipszis is volt a tetőn tegnap. Özönvízzel jött a halál, vége szakadt a szárnysurrogó szerelmes kis dalnak.

Az elmúlás kiszáradt fűcsomó képében repült át a ruhaszárító fölött. A színes ruhák már rég szárazan lógtak a munkáját helyesen bevégzett ikea szerkezeten. Senki nem törődött az elmúlás táncával csak én csodáltam. Nekem mutatkozott meg, hogy láthassam miként végzem majd s leszek játékszere a csillogó napsütésnek. Hamuvá vált testem szépen táncol majd a szélben egy utolsót, a Kőhegy lábánál. Ha valaki látja, majd szelíden mosolyog, s magára gondol, nem rám, ahogy én is... ma délután.

Este : Ess el a holdfényes mezőn! Dobj árvalányhajat a magasba! Hagyd, hogy megszálljon a béke! Forogj a csillagokba! / vagy "aludd" ki egész napi szentségtörésed! /

Csillagporos, fénytelen Éjszakában éberen Nézegetem lelkedet Árnya folyton megremeg. Színes körhintádon ülsz, Ha újat látsz 'hátradűlsz' Karba teszed két kezed Nem érzed a végzeted. A végzet egy kis madár. Nem közelít, szemben áll. Mindig ott van, sose lesz Kísérgetni sose rest. Pazarolod a napod, Lopod s másnak sem adod. Felszíneket gyűjtögetsz, Kerülöd a mélyeket. Nem tudom, hogy mire várunk Fél lábujjon kártyán állunk. És ez még csak nem is vár Egy alaplap, égen áll. Ezer éves kegyelem. Egységes és eleven. Tenyereden tenyerem. Ragasztó a lelkemen. Mi ez, ha nem ....

Fáradt már tőlem a dolgos kis konyha, Villanyfényben úszik estéről hajnalba. Bánatos távolság álmaim sorától, Megfosztja konyhám csendes magányától. De vigasztal engem bágyadt melegsége, Tárgyi sokasága, sürgésem emléke. Feledteti éjjel reményvesztett sorsom, Lázas lázadásom, hiánytalan gondom. Lábasokban főztem "titkos, csodakönnyem", Utána leszűrtem s fűszerrel kevertem. Elfedte előled igaz érzelmemet, Kesernyésből kevert édes kérdéseket. Hogy ízlik az esti mézes gondoskodás? A reggeli bamba, kávés ábrándozás? Olaszos, fűszeres, ádáz csatározás? Keleti ízekből kevert ajánlkozás? Itt ülök halkan, konyhám vigaszában. Poharak a polcon, válaszok az ágyban. Itt nincs este, se nappal kölcsönhatás, Csapos szobában szelíd várakozás.

Legördülő, langyos, hordalékos forrás, fekete ital. Ablakom sarkából, elnémult harsonám széléig csordogál. Szomorú gejzír, magammal ragadós, múlthordozóm. Huszonkét éves, alkalmi maszkom, csillogó kislányra sírom. Hiányból való, távoltartó szakadékok hídtalan. Gyökerem táplálja, három fűz ágából készült, könnyszállítóm.