Ugrás a fő tartalomra

A lenyelést csak mímelte

A rendszer csápjai kegyetlenül folytogatták. Látta, hogy egyszerű, silány áru. Adták vették. Adat volt. Haszontalan adat. Rossz adózó, rossz fogyasztó, nem agilis, nem fiatal, nő.
Öregedett. Ezt onnan tudta, hogy adatai alapján egyre többször hívták fel telefonon ingyenes egészségügyi vizsgálatokat ajánlgatva.

- Jónapot kívánok! Szeretném felhívni a figyelmét, hogy Budakalászon teljes érhálózatának vizsgálata most ingyenesen ígénybe vehető. Érdekli? - kérdezte egy másik, hallhatóan agilisabb adatokkal rendelkező nő. Hívjuk Tamarának.
- Nem. - mondta unottan a nő. Nevezzük Aninak.
Tamara elköszönésre nem pazarolta a pénzt. Megmondta a főnöke.
 - Az idő meg pénz. Telefonon is. - mondta Tamara főnöke.
Aninak már telefonja sem volt, így a férje telefonszámán keresték.
Tudta, hogy ebben a rendszerben semmit nem adnak ingyen és még ha baj is lenne az érhálózatával akkor sem kérne a rendszer egészségügyi szolgáltatásaiból. Kapott belőle eleget, ki tudja miféle visszafordíthatatlan következményekkel.
Tíz évesen Ani a jogait fogalmazta magában, amikor közelgett az oltás napja. A gyógyszerekbe annyira bízott, hogy hat éves korától a virágcserépbe dugta őket. A lenyelést megtanulta mímelni.
De akkor is áru volt, csak akkor még nem tudta.  Sejteni vélte, amikor nővérei lefogták és úgy nyomták a szájába a gyógyszert, amiről azóta kideült, hogy anyagcsere zavarokat okoz. Ők sem tudták. Ők is áruk voltak. Jogok nélkül. Oltást is kaptak, gyógyszert is nyeltek.
Jogod van költeni.
Jogod van meghalni.
Aninak ma már több nem jutott eszébe saját jogairól.
Tizennyolc évébe tellett, hogy felfedezze, amit a tányérjára raknak idő előtt megölheti.
Harminc évbe tellett, hogy megértse a televízió árt neki. Elveszi a gondolatait, cserébe másokét pörgeti a saját fejében. A szabadidejét egy kanapén ülve tölti, meredten bambulva maga elé.
Csak harmincöt évesen ismerte fel, a közösségi oldalak megfosztják valódi személyiségétől, a baráti beszélgetésektől, a családjától, az alvástól.
Ugyanennyi évébe tellett, hogy észrevegye az embereket ez a rendszer szívtelen dögökké tette. Elvesztették a hitüket, a méltóságukat és közben megismerkedtek a kapcsolati tőke fogalmával.
Itt megállt egy pillanatra.
 Elvonult és gondolkozott. Először talán túl sokat is.
- Vajon Tamara főnöke honnan vette a férjem telefonszámát, amin engem keresett? - gondolta magában.
 Aztán kezdett megnyugodni.
 De mi lehet a megoldás? Hogyan őrizheti meg a méltóságát és a hitét amikor a rendszer folytogatja?
Eszébe jutott egy matek feladat az általános iskolából. A gépbe bemegy egy szám és a másik oldalon kijön egy másik. Valami titokzatos folyamat történik odabennt. A feladat az volt, hogy ki kellett találni, mi történik a gépben.
Ez a példa segített neki. Tudta - vagy legalábbis remélte - hogy ő nem egy gép. Eldöntheti, hogy mi megy be a lelkébe. Választhat.
Érezte, hogy ezzel a választással megkockáztatja a kirekesztettséget. Furcsa válogatós idegen lesz a többiek szemében. Valaki, aki eddig azt mímelte, hogy mindent lenyel és kiderül róla, hogy hazudott. Ott van minden egy téli ablakpárkányra kényszerített trópusi növény alatt.
- Nézzétek - mutatja, majd Tamara főnöke (nevezzük mondjuk Gordonnak) Ani adatait.
- Nézzétek, - mondja Gordon - nem nyelte le, azt a sok szart.
-  Áruló!
- üvölti majd a telefonba.
- Nem veszek semmit! - válaszolja Ani és még ezek után is el fog köszönni.
- Viszonthallásra! - mondja majd. Mert sok szabály van, amivel nem ért egyet, de vannak hagyományok, amiket nem szeretne elfelejteni. Az egyik ilyen a köszönés.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Eső

- Évike legyél szíves és mondjad meg a Ferinek, hogy ne menjen rá a fűre legközelebb! - Csókolom nem tetszett látni, hogy szembe jött a Laci? Máshogy nem férünk el. - kiabált a csirkéktől Feri. Zsuzsi néni pontosan tudta, hogy Feri is hallani fogja, de vele nem beszélt, mert utálta ezért kiabált a feleségével rendszeresen, ha Ferivel volt problémája. Utált mindenkit, mint ahogy szinte mindenki utált már mindenkit. Zsuzsi néni például azért utálta Ferit, mert nem hagyta, hogy leuralja az utcát.  - Azt akkor csodálkozik ha kirakom majd a sziklakertből a köveket az út szélére! - mormogta magában Zsuzsi néni és bement. Azonnal telefonált is szerencsétlen öccsének Tabajcsra, hogy jöjjön át kirakni a köveket, mert ő már nem bírja elviselni, hogy az előkertjét tönkreteszi az a mocskos szomszéd.  Szóval Zsuzsi néni mocskos szomszédnak hívta Ferit. Zsuzsi nénit a legtöbben mocskos komcsinak hívták. Feri nem így hívta, mert ő nem politizált. Az ő szemében Zsuzsi néni simán csak egy mocs...

Beismerő vallomás

Rózsaszirom volt a lét. Bokros, szúrós nyúlvánnyal tartotta önmagát. Bódulatot árasztott sovány, vérszínű tánca lefelé a talp alatti sárba, ahol barnás enyészete tátott szájjal várta. A való azonban láthatatlanul tartott tovább. Pára volt, meg csigáknak nedű s még ennél is több maradt e szédült, kis világ. Az anyagban szavatosság lejárta után, átlényegült a tizenegyes szitán, sután. Nem láthatta, kinek ujjbegyén a tartóelem szúrt szűk figyelmet, önmaga nevetséges fájdalmára. Úgyhogy talán senki se látta.

Sötét délutánceruzák

Télvégi, vitaminhiányos, sötét délutánceruzák használják papírnak fehér arcomat. Nem fiatal de még nem is öreg az a kettő kis ablak rajta. Odakint állatok eszik egymást, az egyik élőre a másik tetemekre jár. Idebent az ebből fakadó döbbenet és a szokásos várakozás. Várakozás zöldebbre, kékebbre, tücskökre és puha fűre. Mondatvég tudat. Anyu? Ugye ki fogjuk bírni mi is? Hallod? Ugye majd megbarátkozunk hamar azzal a dologgal? Lesz szép tiszta elménk? És ugye csak örömünkben sírunk azután? Csend. Ez maradt nekünk. Meg a láthatatlan símogatás, ami aztán mindig mosolyt csal az árvák könnyes arcára.