A lenyelést csak mímelte

A rendszer csápjai kegyetlenül folytogatták. Látta, hogy egyszerű, silány áru. Adták vették. Adat volt. Haszontalan adat. Rossz adózó, rossz fogyasztó, nem agilis, nem fiatal, nő.
Öregedett. Ezt onnan tudta, hogy adatai alapján egyre többször hívták fel telefonon ingyenes egészségügyi vizsgálatokat ajánlgatva.

- Jónapot kívánok! Szeretném felhívni a figyelmét, hogy Budakalászon teljes érhálózatának vizsgálata most ingyenesen ígénybe vehető. Érdekli? - kérdezte egy másik, hallhatóan agilisabb adatokkal rendelkező nő. Hívjuk Tamarának.
- Nem. - mondta unottan a nő. Nevezzük Aninak.
Tamara elköszönésre nem pazarolta a pénzt. Megmondta a főnöke.
 - Az idő meg pénz. Telefonon is. - mondta Tamara főnöke.
Aninak már telefonja sem volt, így a férje telefonszámán keresték.
Tudta, hogy ebben a rendszerben semmit nem adnak ingyen és még ha baj is lenne az érhálózatával akkor sem kérne a rendszer egészségügyi szolgáltatásaiból. Kapott belőle eleget, ki tudja miféle visszafordíthatatlan következményekkel.
Tíz évesen Ani a jogait fogalmazta magában, amikor közelgett az oltás napja. A gyógyszerekbe annyira bízott, hogy hat éves korától a virágcserépbe dugta őket. A lenyelést megtanulta mímelni.
De akkor is áru volt, csak akkor még nem tudta.  Sejteni vélte, amikor nővérei lefogták és úgy nyomták a szájába a gyógyszert, amiről azóta kideült, hogy anyagcsere zavarokat okoz. Ők sem tudták. Ők is áruk voltak. Jogok nélkül. Oltást is kaptak, gyógyszert is nyeltek.
Jogod van költeni.
Jogod van meghalni.
Aninak ma már több nem jutott eszébe saját jogairól.
Tizennyolc évébe tellett, hogy felfedezze, amit a tányérjára raknak idő előtt megölheti.
Harminc évbe tellett, hogy megértse a televízió árt neki. Elveszi a gondolatait, cserébe másokét pörgeti a saját fejében. A szabadidejét egy kanapén ülve tölti, meredten bambulva maga elé.
Csak harmincöt évesen ismerte fel, a közösségi oldalak megfosztják valódi személyiségétől, a baráti beszélgetésektől, a családjától, az alvástól.
Ugyanennyi évébe tellett, hogy észrevegye az embereket ez a rendszer szívtelen dögökké tette. Elvesztették a hitüket, a méltóságukat és közben megismerkedtek a kapcsolati tőke fogalmával.
Itt megállt egy pillanatra.
 Elvonult és gondolkozott. Először talán túl sokat is.
- Vajon Tamara főnöke honnan vette a férjem telefonszámát, amin engem keresett? - gondolta magában.
 Aztán kezdett megnyugodni.
 De mi lehet a megoldás? Hogyan őrizheti meg a méltóságát és a hitét amikor a rendszer folytogatja?

Eszébe jutott egy matek feladat az általános iskolából. A gépbe bemegy egy szám és a másik oldalon kijön egy másik. Valami titokzatos folyamat történik odabennt. A feladat az volt, hogy ki kellett találni, mi történik a gépben.
Ez a példa segített neki. Tudta - vagy legalábbis remélte - hogy ő nem egy gép. Eldöntheti, hogy mi megy be a lelkébe. Választhat.
Érezte, hogy ezzel a választással megkockáztatja a kirekesztettséget. Furcsa válogatós idegen lesz a többiek szemében. Valaki, aki eddig azt mímelte, hogy mindent lenyel és kiderül róla, hogy hazudott. Ott van minden egy téli ablakpárkányra kényszerített trópusi növény alatt.
- Nézzétek - mutatja, majd Tamara főnöke (nevezzük mondjuk Gordonnak) Ani adatait.
- Nézzétek, - mondja Gordon - nem nyelte le, azt a sok szart.
-  Áruló! - üvölti majd a telefonba.
- Nem veszek semmit! - válaszolja Ani és még ezek után is el fog köszönni.
- Viszonthallásra! - mondja majd. Mert sok szabály van, amivel nem ért egyet, de vannak hagyományok, amiket nem szeretne elfelejteni. Az egyik ilyen a köszönés.