Ugrás a fő tartalomra

A lenyelést csak mímelte

A rendszer csápjai kegyetlenül folytogatták. Látta, hogy egyszerű, silány áru. Adták vették. Adat volt. Haszontalan adat. Rossz adózó, rossz fogyasztó, nem agilis, nem fiatal, nő.
Öregedett. Ezt onnan tudta, hogy adatai alapján egyre többször hívták fel telefonon ingyenes egészségügyi vizsgálatokat ajánlgatva.

- Jónapot kívánok! Szeretném felhívni a figyelmét, hogy Budakalászon teljes érhálózatának vizsgálata most ingyenesen ígénybe vehető. Érdekli? - kérdezte egy másik, hallhatóan agilisabb adatokkal rendelkező nő. Hívjuk Tamarának.
- Nem. - mondta unottan a nő. Nevezzük Aninak.
Tamara elköszönésre nem pazarolta a pénzt. Megmondta a főnöke.
 - Az idő meg pénz. Telefonon is. - mondta Tamara főnöke.
Aninak már telefonja sem volt, így a férje telefonszámán keresték.
Tudta, hogy ebben a rendszerben semmit nem adnak ingyen és még ha baj is lenne az érhálózatával akkor sem kérne a rendszer egészségügyi szolgáltatásaiból. Kapott belőle eleget, ki tudja miféle visszafordíthatatlan következményekkel.
Tíz évesen Ani a jogait fogalmazta magában, amikor közelgett az oltás napja. A gyógyszerekbe annyira bízott, hogy hat éves korától a virágcserépbe dugta őket. A lenyelést megtanulta mímelni.
De akkor is áru volt, csak akkor még nem tudta.  Sejteni vélte, amikor nővérei lefogták és úgy nyomták a szájába a gyógyszert, amiről azóta kideült, hogy anyagcsere zavarokat okoz. Ők sem tudták. Ők is áruk voltak. Jogok nélkül. Oltást is kaptak, gyógyszert is nyeltek.
Jogod van költeni.
Jogod van meghalni.
Aninak ma már több nem jutott eszébe saját jogairól.
Tizennyolc évébe tellett, hogy felfedezze, amit a tányérjára raknak idő előtt megölheti.
Harminc évbe tellett, hogy megértse a televízió árt neki. Elveszi a gondolatait, cserébe másokét pörgeti a saját fejében. A szabadidejét egy kanapén ülve tölti, meredten bambulva maga elé.
Csak harmincöt évesen ismerte fel, a közösségi oldalak megfosztják valódi személyiségétől, a baráti beszélgetésektől, a családjától, az alvástól.
Ugyanennyi évébe tellett, hogy észrevegye az embereket ez a rendszer szívtelen dögökké tette. Elvesztették a hitüket, a méltóságukat és közben megismerkedtek a kapcsolati tőke fogalmával.
Itt megállt egy pillanatra.
 Elvonult és gondolkozott. Először talán túl sokat is.
- Vajon Tamara főnöke honnan vette a férjem telefonszámát, amin engem keresett? - gondolta magában.
 Aztán kezdett megnyugodni.
 De mi lehet a megoldás? Hogyan őrizheti meg a méltóságát és a hitét amikor a rendszer folytogatja?
Eszébe jutott egy matek feladat az általános iskolából. A gépbe bemegy egy szám és a másik oldalon kijön egy másik. Valami titokzatos folyamat történik odabennt. A feladat az volt, hogy ki kellett találni, mi történik a gépben.
Ez a példa segített neki. Tudta - vagy legalábbis remélte - hogy ő nem egy gép. Eldöntheti, hogy mi megy be a lelkébe. Választhat.
Érezte, hogy ezzel a választással megkockáztatja a kirekesztettséget. Furcsa válogatós idegen lesz a többiek szemében. Valaki, aki eddig azt mímelte, hogy mindent lenyel és kiderül róla, hogy hazudott. Ott van minden egy téli ablakpárkányra kényszerített trópusi növény alatt.
- Nézzétek - mutatja, majd Tamara főnöke (nevezzük mondjuk Gordonnak) Ani adatait.
- Nézzétek, - mondja Gordon - nem nyelte le, azt a sok szart.
-  Áruló!
- üvölti majd a telefonba.
- Nem veszek semmit! - válaszolja Ani és még ezek után is el fog köszönni.
- Viszonthallásra! - mondja majd. Mert sok szabály van, amivel nem ért egyet, de vannak hagyományok, amiket nem szeretne elfelejteni. Az egyik ilyen a köszönés.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae