Ugrás a fő tartalomra

2012. 12. 21. a sötétség napja

Stefán minden áldott reggel páros, zárt lábakkal ébredt. Karjai, mint két egyenesre gyalult deszka párhuzamosan igazodtak gerincvonalához. Lábait szorosan egymás mellé helyezett zöld papucsaiba helyezte. Mert felkelt.

De nem egyszerűen csak felkelt. Nem. Ott legfelül, a vigyázba vágott gerinc tetején szigorúan lötykölődő, kisimúlt tekervényeiben ez afféle lázadásnak számított.
Tehát nem feltápászkodott, mint rendes társai tennék hajnali öt órakkor, hanem ő egyenesen fellázadt. Minden áldott reggel azzal a tudattal ébredt, hogy megzabolázza ezt a fegyelmezetlen, csapongó emberiséget.
Évek óta ugyanez a program futott benne. Semmilyen eszköztől nem riadt volna meg. Ahogy fogait sikálta, - fel és le, fel és le - a terv összeállt.
Az eszközök között szerepelhetett volna bármilyen erőszakos szerkezet is, de Stefán sok ilyet látott már a televízióban s érezte, hogy nem célravezető.  Sokkal inkább ínyére volt az, amit mindeközben hallott. A képek és a hírszerkesztők által megírt szövegek nem illettek össze.
- Ez kell nekik. - csillant fel a szeme.
S kegyetlen tervet ötlött ki.
Stefán egyedül élt, pedig volt családja. Egy napon belépett gyermekei szobájába, hogy ebédelni hívja őket, megcsúszott egy kisautó szétszerelt kerekeibe és elesett. Arca a padlót érte, miközben orrába nyomódott egy félig megevett banán csücske. Egy pillanatra elveszítette az eszméletét. Amikor felállt kihúzta magát és szigorú tekintettel bámult.
- Gyerekes, anarchista társaság. - mondta Stefán a két alacsony embernek.
- Hiszen gyerekek. - mondta Stefán felesége, miközben férje arcát törölgette egy konyharuhával.
Stefán összepakolt és elköltözött.
Az elmúlt öt év alatt, minden reggeli kávézás közben érezte a konyharuha és a barnult banán szagát az orra hegyén. Gyűlölte ezt a szagot.
Nyolc órát dolgozott, ahogy szerinte minden rendes embernek kell, majd beült ezüst színű volvójába és hazament. Miután elfogyasztotta vacsoráját, kezdődött számára az igazi élet; a rendszabályozás.
Bekapcsolta számítógépét és...
Álljunk meg egy pillanatra!
Stefánnak honlapja van.
Nem is ez a meglepő, hanem ha jól látom ez egy zabolátlan honlap. Két szeráf között egy lótusz ülésben ülő szívárvány színű alak lebeg, mögöttük naplementébe fürdik a tenger. Vajon mit művelhet ez a szörnyeteg?
Stefán tudta, hogy a rendhez és a fegyelemhez vezető út mivel van kikövezve. Az ő rendje nem a harmonikus belső béke vagy a szeretet rendje volt. Nem. Stefán szerint minden baj forrása a babonák szertartások és a művészet emberfeletti köteléke volt.
Mert, hogy szerinte nem létezett ember feletti.
Így Stefán az elmúlt öt évet azzal töltötte, hogy a televízióból ismert módszert a rendetlen, zavaros emberek ellen felhasználja. Erős szimbólumokkal ellátott, saját maga által szerkesztett ezoterikus honlapján csupa ellentmondásos hazukságokról írt. Nagyrészüket ő találta ki, de örömmel látta, hogy van lehetősége máshonnan is átvennie hasonló butaságokat. Meggyőződésévé kezdett válni, hogy ő egy elhivatott, rendszabályozó, titkos társaság tagja.
A dolgok egész jól alakultak. Stefán nézettsége napról napra nőt. Árgus szemmel figyelte a statisztikát, számolgatta és csoportosította a lájkokat.
 Megértette küldetése egyetlen hazugsággal fog véget vetni minden emberfeletti misztikumnak.
A nézettség egyenesen arányos volt a félelem faktorral. Törte a fejét, mi lehetne a legfélelmetesebb hír, ami ezáltal minden emberhez eljut a Földön.
Kitalálta.
Több dolga nem volt. A zűrzavar akkor fog véget érni, amikor kiderül, hogy minden hazugság volt. Akkor Stefán hőn áhított rendjéért már semmit nem kell tennie.
Gondolta magában Stefán és megosztotta.  


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae