Ugrás a fő tartalomra

Négyütemű fekvőtámasz

Ma nézegettem egy régi újságot. Az egyik oldalon karácsonyt mímeltek pezsgővel és egymáshoz másfél méternél közelebb nevetgélő, pénzért boldog emberekkel. Zárt térben, maszk nélkül. Sokáig néztem őket. Olyan sokáig hogy fájjon. És fájt.
Esténként régi Sziget koncerteket nézek. Kizárólag olyanokat, amiken valóban ott voltam. Megállítom a képet, amikor a közönségre megy a kamera és felismerem az arcokat. Egy massza voltunk, maciruhá/ná/s külföldiek nélkül. Kockásing vagy póló, repülő hajak, izzadságcseppek, nyál és túlfűtött, mámoros érzelmek. 
"Mi már leszoktunk róla... Nem félünk semmitől, ami jön és megöl."
Akkor nem féltem semmitől és azt hittem ez az. De a leszokáshoz előbb élni kell a szerrel. Azóta féltettem a gyerekem, az életem, a szüleimet, a szabadságomat, a testemet, a kapcsolataimat, a barátaimat. Nem könnyű leszokni róla, mindig van miért félni.
Ma egy szimpla vásárlásról álmodtam maszkok nélkül. Rámosolyogtam az eladóra. Olyan aranyos emberek vannak, akiknek pusztán ennyit tudok adni. Vajon látszik a szemem sarkán ha rámosolygok valakire? Attól tartok nem. 
Ma jógáztam. Amikor jógázok mindig eszembe jutnak a tesiórák. Ez ilyen testmemória lehet. Sok a hasonló mozdulat. Terpeszállás, oldalsó középtartás. Ott vagyok a tornaterembe és látom, ahogy körbe futunk. Magas térdemelés, négyütemű fekvőtámasz. Érzem a tornaterem illatát és látom az arcokat. Van aki mosolyog rám és van aki legszívesebben megütne. Az egész annyira őszinte és természetes. Időutazó vagyok. Érzem az Impulse szagát az öltözőben és hányingerem van tőle. Segítek visszavinni a labdákat a szertárba, aztán visszamegyek a tornaterembe és az egész olyan békés.
Most nem kell matek dolgozatot írni és feszengve ülni egy padban. Nem felelek kémiából és nem kell folyton hátra forognom, hogy tudjam mi folyik mögöttem. Itt mindenkit látok és végre mozoghatok. Nem gondolok arra mi lesz majd harminc év múlva. 
Még nem tudom mi az a pándémia és szerintem még maszkot sem láttam soha. A szappan kötelező de csak evés előtt. Mini szappan, mini szappantartóval az átlátszó, vízhatlan tisztasági csomagban.
Nem gondolok arra, hogy miből fogok élni és talán még azt sem tudom pontosan hogyan is működik ez. Nem tudom még mennyire tud hiányozni egy közösség amikor tilos a gyülekezés. Nyolc óra után én még csak a fürdőszobába megyek, azután aludni így a kijárási tilalom kimondatlanul is természetes. Ebből adódóan azt sem tudom milyen nehéz lesz, amikor egy esti séta mentené meg a lelki békém, de nem tehetem majd meg. Nem jut eszembe a cukrászda, ahova nem ülök be egy kávéra és még a Sziámit se ismerem. Koncerten se voltam soha, így nem gondolok arra milyen lenne élő zene nélkül. Csak azt látom, hogy páran csalnak a négyütemű fekvőtámasz darabszámát illetően. Néhányan rám mosolyognak, néhányan meg legszívesebben megütnének. Nem veszek semmiről tudomást, csak lenyomom az összes kötelező mozdulatot. Nem érdekel se a tüdőm, se a pulzusszámom, se az, hogy vajon milyen állapotban van az immunrendszerem. Csak a feladatra koncentrálok. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat, tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc és húsz. 

Üres utca a bal karom,
megtelt erdő a szívem,
Szememben bagoly süvít
semmit zár, semmit zár ritmusra ölelésem.






 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Banánhéj keringő

 Aztán hírtelen meleg lett. Nem várt dolgok keveredtek várt dolgokon felüliekkel. Szerettem volna tudni meddig tart az élet és mi van azután. Találkozunk e még és ha igen megismerjük e még egymást. Más nem nagyon érdekelt. Közben virtuálisan fertőzték és gyűlölték egymást sokan. Banánhéjakon táncoltak. Szomorúsággal töltött el az anyagba indokolatlanul mélyre való süllyedésünk. Pedig talán minden pillanat áldott, minden találkozás egy lehetőség a szeretetre. Mi más dolgunk lehet? Az élet dícséretét lágyan énekelték a kis hajtások a földön és a fákon miközben ők is haldokoltak. Mi is közeledtünk ahhoz a ponthoz de lassan áthidalhatatlan távolság ült a kis hajtások éneke és az emberi létezés közé. Pedig csak szeretni kellene. Tisztán, szépen, lágyan, szelíden. Elvárások nélkül szemlélni a létezés bőségét.

Rózsahegy

Száraz lett és szikkadt a talaj. Várj! Nem is mondok igazat. Csúszós sár van odakint. Pedig hónak kéne lennie.  Emlékszel amikor egyszer kioldott az egyik sílécem és egy egész hegyen át csúsztatok utána és visszahoztátok? Álmodok azzal a hellyel. Le tudnám rajzolni az egészet. Nem tudom mitől voltam olyan boldog akkor. Tisztán emlékszem az érzésre.  Évekkel később voltam még ott sokszor, de te arról már nem tudhatsz semmit. Akkor már söröztünk vagy boroztunk - na erre már nem emlékszem tisztán  - és mámorosan száguldottunk le patakokon és erdőkön át egészen a városig.   De én nem azért álmodom azzal a hellyel, pedig Isten bizony azokban az időkben sokkal jobban éreztem magam. Az a gyerekkori pillanat ragadt meg bennem és azt nem tudta felülírni semmi. Pedig nagyon igyekeztem. Akkor vittetek fel először a nagy pályára. Leültem a hóba és néztelek titeket. Egy hókirálynő voltam, de nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Aztán bele is gabalyodtam teljesen. Azóta megtanultam, kezelni őket

Chaplin

2008 vége felé a válságra hivatkozva létszámcsökkentést tartottak a textilgyárban. Ez a létszámcsökkentés olyan jól sikerült, hogy egy év múlva az egész textilipari gyárkerület megszűnt, a hozzá tartozó buszmegállóval együtt. Gréta is ekkor veszítette el állását, pedig azt gondolta ebben a gyárban fog megöregedni és Terivel meg Zsuzsival töltik a nyarakat a zalakarosi üdülőben. Ők hárman annyi mindent átéltek már együtt és ráadásul mindhárman szerették a Balaton szeletet és a meggyes joghurtot.  Gréta a létszámcsökkentés napján piros pufidzsekit, világos farmernadrágot viselt és elsírta magát a buszon. Munkát keresett, de szülővárosában, Hódmezővásárhelyen nem talált, ezért úgy döntött felköltözik Budapestre. El is helyezkedett egy hajlítható csöveket forgalmazó cégnél. Ugyan ő csak papírmunkát végzett, mégis minden áldott nap köpenybe kellett mennie. A munkája abból állt, hogy a munkatársa által leltározott termékeket leltárba foglalta, ezután pedig egy másik munkatársával visszae